A Csömöri úttól a Filatori gátig - Budapesti Negyed 66. (2009. tél)
I. "Budapesti emlék" Válogatás Karinthy Frigyes írásaiból
szerzője, világoskék atillában ül egy kis fülkében, s lelkes, bariton hangján oktatja az ifjúságot a költészetben való elmerülés puritán művészetére: néhány költő-inaska áhítattal csüng ajakán. Farkas Pál, a lánglelkű forradalmár, a borozó lépcsőjén áll, s Carlyle „Harmadik fejezet, negyedik sor” című költeményét szavalja az éljenző tömegnek. Jászai Mari, a mi nagy tragikánk, már közöttük van - alig néhány éve tagja ugyanannak a Nemzeti Színháznak, mely ma „Nemzeti Kinetofon” néven számítja őt legelső oszlopai közé. Lágy, behízelgő hangján talán éppen egy románcot énekel... Régi, ódon idők... régi, ódon város... Múltba suhanó lelkünk hadd folytassa útját az egykori József körúton. Ott, ahol ma a Pilóta-pihenő hatszáz méter magas kolosszeuma emelkedik — felső teraszán az egyre érkező utasok fehér és piros szárnyaival - ott állott ötven évvel ezelőtt Budapest legfőbb és legfontosabb központi épülete - minden politikai ambíció, üzlet és művészet akkumulátora és kormányzóhelye: a Sóhivatal. Egyszerű, de büszke és önérzetes palota. Homlokzatán szinte szimbolikus fényben ragyog nagyszerű fontosságának és jelentőségének öntudata. A legfőbb ügyeket itt bonyolítják le: a politika, kormányzás és közigazgatás minden ügyes-bajos kérdése itt nyer elintézést. Ebben bízik az egyszerű munkás, akinek az államtól valami követeinivalója van - ide torkollik a művészi becsvágy útja - ide küldik a panaszkodót, itt beszélik meg az ország érdekét, itt orvosolják a társadalom betegségeit. Ma egyszerű emléktábla jelzi a helyét: előtte a rajongó bölcsésznek, Tanagrás Embernek márvány- szobrával, amint két ujját égre emelve, száját extatikus hévben csücsörítve hirdeti minden idők és korok irányában a szívhez szóló Igét: „De walami rrremekk! Valami nagyszerrrű! Jjjjaj de szépp!” Régi város... régi erkölcsök... Amint az elsárgult újságlapok közt lapozgatok, hátradűlve ichtiol-pamla- gomon, egy újságlap kerül a kezembe, ezerkilencszáztizenháromból... Meglepetve bukkanok az egyik cikk alatt egy névre: hiszen ezt a cikket nagyapám írta! És - mily találkozás! - éppen erről a tárgyról beszél. Azt fejtegeti, hogy ötven év múlva az emberek éppen úgy félreértik majd az ő korukat, és éppen olyan marhaságokat írnak majd róla, mint amilyeneket akkor írtak ezernyolcszázhatvanháromról. Hozzáteszi, hogy attól fél, az unokája már nem lesz olyan kiváló író, mint amilyennek ő tartja magát. Régi idők... régi nagyapák... bocsássunk meg nekik... {Pesti Napló, 1913. december 25.) {Humoreszkek II. Budapesti emlék - Grimasz. Akkord, Budapest, 2001. [Karinthy Frigyes Összegyűjtött Művei 4.] 284-288. old.) * 578
