Házak, lakások, emberek - Budapesti Negyed 63. (2009. tavasz)

Eszmék és látásmód - Babits Mihály: A világosság udvara

„Lucus a non lucendo” - mert valóban a világosság nem hatott ide s mélyét nem érte soha napsugár, csak oly kevéssé mint a kutak mélyét, csak peremén vetett rövid szegélyt napszak szerint, felváltva, más falára. Mélyén tojáshéj, váza cserepe, csont, konyharongy, üvegnyak, toll, szemét és ujs ágfoszlány, széttépett levél

— ki tudja kinek az írása rajta? - szűz összevisszaság között hever szemtől bizonytalan időre rejtve.

Mert bárha néha, lakomák után egy kábult fej és felkavart gyomor émelygésében frissebb légre vágyva kinyitná rése homályüvegét, tekintete idáig el nem érne, sötétben veszne el e szurdokalj.

S így míg a nagy ház hármas emeletjén folyton folyik az élet üzleti s tenyérnyi hely sincs hol lakó ne nyüzsgjön a földszint boltjától a tűzhelyig, melynél unottan gubbad a család, az első emelet úrilakáig és a poloskás ágyakig, melyekben nyomor nyög avagy céda gyönyör izzad: addig van a háznak egy szöglete

— mint régi kastély titkos rejteki - hová láb, fény és mozgás el nem ér, mely némán gyűjti egy jövendő napra folyton növekvő piszka halmazát; egy kis hely az élet zajától mentve, még jobban mentve, mint a temető.

Miért mondám el ezt? Nem is tudom, csak gyakran oly nyomasztón jut eszembe, ha járok a bérházak folyosóin s kinézek holmi keskeny ablakon, - s nem tehetém, hogy egyszer el ne mondjam Mi van benne? Mi bánt úgy engem benne?

204