Házak, lakások, emberek - Budapesti Negyed 63. (2009. tavasz)
Bérlőktől (és albérlőktől) a lakóközösségig - Nagy Ágnes: Lakóközösség kontra háztulajdonos, házmegbízott kontra házfelügyelő: Osztályharc a bérházban
a kommunista brosúra-irodalom révén népszerűsítve - a kommunista etika és az aszerint élő „új ember” tudatos megteremtésének eszközeit jelentették. Bár az kérdés, hogy vajon 1945 őszén benne volt-e már a köztudatban a „nevelés” fogalma olyan hívószóként, amely a kommunista etika értelmezési horizontját idézte fel, illetve hogy volt-e ennek a fogalomnak más politikai relevanciája is. A Kommunista Párt 1945-ben az egyén lakóhelyi magatartása feletti felügyelet, vagy más hangsúllyal az egyén magatartása feletti lakóhelyi felügyelet koncepciójával lépett fel, amely felügyeletet a házmegbízotti pozícióban gondolta intéz- ményesíthetőnek. Miután a kommunista valóságértelmezés szerint a két világháború közötti államhatalom a hatósági jelenlét, az erkölcsi és politikai felügyelet intézményeként használta a házfelügyelői pozíciót, a kommunisták, mint a Horthy-korszak államhatalmi ellenségképzésének tárgyai és mint e lakóhelyi felügyelet célpontjai, 1945-ben ezt a felügyeletet egy demokratikus legitimitással felruházott, az osztályideológia által kijelölt ellenséggel szemben akarta újrateremteni. A területi alapú pártszervezet kezdeményei, valamint a házmegbízotti intézmény kommunista koncepciója azt mutatja, hogy az ostromot követően, az állami szintű politika szereplőjeként, a Kommunista Párt az egyént életének lakóhelyi kontextusában is el akarta érni a felügyeletet. Ugyanakkor 67 A VI. és VII. kerületi ügyekben két kivétellel találkoztunk: egy Dohány utcai házmester részére a lakók által adott igazoláson olvashatjuk a „Kohn István komonista párttagja", valamint „Szabados (Stránk) László VI. MKP tag" aláírások mellett „Pabai Sándor a Szoc. Dem. megbízottja" a fizikai jelenlét mellett, amit az MKP politikai eszközként használt 1945-ben, a diszkurzív jelenlét is megmutatkozik előttünk. A lakóhelyet a kommunista diskurzus tette tárgyává: a lakóhelyi viszonyrend- szerek zárt értelmezési rendjét alkotta meg. A kommunista lakóhely-diskurzusok termelődése azonban a „kommunista cselekvő” kilétének tisztázását teszi szükségessé. Milyen módon helyezhetők viszonyba egymással a Kommunista Párt, a maga politikai eszköztárával és céljaival, a kommunista újságírás, valamint a bérházak névtelen, a kommunista beszédmódot használó cselekvői? E társadalmi szereplők milyen egymásra hatásában kezdtek el működni magatartásminták, cselekvésmódok és az ezekre való felhatalmazások? Vajon a párt általi mintaadásról és felhatalmazásról kell-e beszélnünk a névtelen cselekvők lakóhelyi diskurzusát illetően? Illetve használhatók-e egyáltalán a mintaadás - normateremtés -, valamint a legitimáció fogalmai a vizsgált társadalmi valóság értelmezésére? A házfelügyelők elemzett igazolási ügyeiben a bérházak hétköznapi, névtelen cselekvőinek fellépéseiben egy jellegzetes eszköz tűnik fel: a politikai legitimáció használata. A politikai legitimáció igénye szinte kizárólag a kommunista cselekvők esetében jelenik meg: a bejelentéseket aláíró lakók közül az „MKP-tagok” tüntet- ték fel párthovatartozásukat. Ezzel a névaláírás mellett egy olyan társadalmi pozíciönmegjelölést (lásd: BFLXVII. 997. VII. kér. Farkas József), továbbá egy Erzsébet körúti ügyben a „Bánréthy Sándor, a Szociáldemokrata Párt régi tagja, az Elemi Ált. Biztosító üzemi bizottságának tagja" aláírást (lásd: BFL XVII. 997. VII. kér. Kaszás József és Kaszás Józsefné). 184
