Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1935

— Gyalázat. Manapság már senki sem ad a koldusoknak.

A másik bólint.- Gyalázat.

Az eszükbe se jutott, hogy ők, akik mindig kocsin járnak, s gyalog soha, természetszerűen nem is adhatnak az utcai kéregetőnek. Ok rábízták az egész kérdést a gyalogosokra.

Hiába, régi mondás, hogy lóhátról másképpen fest a világ. Úgy látszik, gépkocsiból is.

1935. november 21., szerda, 6. old.

Panoráma

S

íkos az aszfalt, havas eső esett, s amint a fiatalasszony a kocsiúton áthaladva a járdára akarja tolni a gyerekkocsit, a kocsi oldaltbillen, fölborul, s a benne levő kék szemű, aranyhajú apróság ki pottyan. Az anya s körülötte mindenki rémülten sikít. Ott fekszik a baba fehér mackóbun- dácskájában a sárban. De nem sír. Apró, kesztyűs kacsójával hasmánt az aszfaltra támaszkodik, s izmos kis fejét fölemelve, mosolyogva néz maga köré. Mindenki megkönnyebbülten föllélekzik.

— Az őrangyala vigyázott rá — mondja egy öreg nénike egy kislánynak.

Az Új-Lipótvárosban járunk. Messze-messze attól a helytől, ahol naponta megfordulunk. Egyszerre csak a sok ismeretlen, idegen arc között egy ismerős rémlik föl.- Mi ez - gondoljuk -, hogy kerül ez a törzsökös budai ember ebbe az idegen városrészbe? Nem fér a fejünkbe ez a találkozás. Ha véletlenül Londonban, a Regent Street-en látnok őt, nem csodálkoznánk ennyire.- Mit keres ez a budai ember a Külső-Lipótvárosban? - egyre ez jár a fejünkben. Csak nem hagyta ott Budát, csak nem telepedett át?

392