Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1935

Hiába, mindnyájan vidékiesek, szinte falusiasak vagyunk, s egy-egy fővárosi körzetben lakók lassacskán már úgy tartják számon egymást, mint egy-egy falu lakói. A „mi falunkból valót” már messziről megismerjük bárhol, a járásáról, a mozdulatairól, a ruházatáról mega testmagasságáról, akkor is, ha sohase is beszéltünk vele. Szinte azt mondhatnók, hogy egy-egy kerületben más-más emberfajta lakik. Mindegyiknek közös külső ismertetőjelei vannak.

Másnap aztán ismét láttunk Budán a „falubelit”.- Hát mégse költözött el tőlünk - gondoltuk, s megnyugodtunk.

Öreg, toprongyos ember bandukol az utcán. Szánalom ránézni. Alig vonszolja fáradt tagjait. Hideg van, de azért nem álljuk meg, kivesszük pénztárcánkat, s némi pénzt nyomunk a kezébe.

Az öreg nyitott tenyerén csodálkozva nézi a pénzt, majd elmosolyodik, fejével finom mozdulatot tesz, visszadja nekünk. Nem szól. Még azt se mondja, hogy tévedtünk. De ahogy rápillantunk, azt látjuk, hogy nem csak tévedtünk, de bakot is lőttünk. Olyan finom, nemes és bölcs ez az arc, mint egy tudósé, vagy egy senkivel és semmivel nem törődő milliomosé. Jókai alakjaira kell gondolnunk. A múlt század regényességére. Hátha álruhában járó milliomos?

Fiatal lány megy át a kocsiúton, s amint az úttest közepére ér, meglátja a szemközti utcai órát, s ott, a száguldó kocsik között hozzáigazítja a saját karóráját. Se lát, se hall. Csaknem nekivágódik egy rohanó kocsinak. A kocsis az öklével fenyegeti, egy fiatalember pedig mosolyogva jegyzi meg: - Könnyen ez lehetett volna az utolsó órája ...

1935. november 30., szombat, 9. old.

393