Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1935
gül is el nem zavarnák táskáikkal a veszedelmes ellenséget. Hiába, a gyermek mindig a gyöngébb védelmére kel. Gépkocsi robog az elhagyatott budai utcán. Az úrvezető lassít, a járda mellé hajt, s a villák között keresgél egy számot. Négy-ötéves, édes arcú kislány áll az egyik nyitott, rácsos kapuban. A gyermek látja a közeledő kocsit, s egyszerre ördögi féktelenséggel elébe ugrik, két karját kitárva meg akarja állítani. A vezető rémülten fékez, és sikerül is az utolsó percben egészen megállnia. A kislány torkaszakadtából hahotáz. A vezető öklével fenyegeti, de ő csak nevet-nevet, huncutul kacsingat a bácsira. Gyermeki mindenhatóság-érzete csaknem a pusztulását okozta. Nem tudta elképzelni, hogy ővele bármi baj történhetik, nem tudta elképzelni, hogy ő, aki oly szép és édes, hogy minden arra menő megáll a kedvéért, ne tudna megállítani egy gépkocsit. És valóban, a kocsi megállt. A gyermeki szépség és báj ezúttal is csodát művelt. A Budai Színkör táján járókelőknek feltűnik, hogy ott a fák beteg vagy lehántott törzse - sokszor egészen a legfelső ágakig is - be van vakolva. Gondos kezek ápolják, óvják itt az útszéli fákat, mint ahogyan elhagyott, árva gyermekeket fölruháznak télire. Szépen kisimított, agyagos vakolattal befalazva várják ezek a fák a tél hidegét. Nem kell félniök a fagytól. Amint halljuk, a fák e jólelkű pártfogója nyáron a nagy szárazságban vízzel locsol- tatta a környék fáit. Megnyugtató érzés, hogy még az elhagyott fáknak is akad pártfogója. „Liliké, Liliké”, kiált a nagymama az őszi sétatéren, és sír és szalad, és csapkodja a kezét és keresgél. Liliké, a kis unoka, akit rábíztak, eltűnt, nincs sehol. A nagymama kétségbeesetten kiabál: „Liliké, Liliké.” Összecsődülnek az emberek, már rendőr is lépeget feléjük méltóságosan, lassan. Most Liliké kacagva dugja ki szőkefürtös fejét egy bokor mögül. Még kétesztendős sincs. Olyan picike, olyan édes, mint a szentivánéji álom kis virágtündére. Megijesztette a nagymamát s a sok idegent. Még a rendőrbácsit is. A nagymama - szegényke - még egyre sírdogál a kiállott ijedelem izgalmában. A járókelők vigasztalják, s közben teljesen megfeledkeznek Li385
