Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)
1933
Pesti utca S ötét van már künn, csak a cukorfehér hó világít élesen. Fiatalember égő cigarettavéget hajít a hóba. A cigarettavég véletlenül úgy pottyan, hogy a tüzes vége kifelé kerül, s pirosán parázslik a puha hópázsit kellős közepéből. Az angoloknak van egy mondásuk: „Olyan kevés szerencséje van, mint hólabdának a pokolban”. Arra gondolunk, hogy ennek a kis parázsnak éppoly kevés a szerencséje ebben a hópokolban. Hiába, a szerencse forgandó. Kisfiúk jönnek az elemi iskolából, apró csoportokban. A decemberi délután homályában hátitáskájukkal, egyensapkájukban regebeli aprócska katonáknak rémlenek. Egyszerre az utcasarkon egyik négyes csoport megáll. A legkisebb fiúcska fölemeli két ujját, s komolyan, katonásan ezt mondja: — Megteszem, ami tőlem telik, s hat órára pontosan ott leszek. A másik három szintén föltartja két ujját, és karban válaszol. — Esküszöm, hogy hű maradok. Hat órára pontosan ott leszek. Hátat fordítanak egymásnak, s más-más irányban kettesével távoznak. Mi ez? Káprázat? Shakespeare hősi nyelvén beszélnek egymás közt ezek a parányi harcosok a téli köd homályában? Követjük az egyik párt. — A zászló-halljuk-kitüntetés, őrs, csoda, szarvas, apród, farkaskölyök. Egyszerre mindent megértünk. Farkaskölyök, csekrész-apródok ezek a kisfiúk, s ők, akik még igazán jól tudnak játszani, igazán és jól játsszák szerepüket. Egy pillanatra se esnek ki belőle. Ok valóban „megteszik, ami tőlük telik” s „hívek maradnak”. Ebben nem kételkedünk. 262
