Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1933

A zárt ablakon át is behallatszik a csöndes utcáról a kiáltás:-Ablákot csinálnyi! Ablákot csinálnyim áblákot!

Eltűnődünk. 1933-at írunk, s csaknem húsz éve annak, hogy a háború elkezdődött. Hát élnek még a húsz év előtti üveges tótok? Hátjönnek még?

Felhívatjuk. Kiderül, hogy Pestszenterzsébeten született, s egy árva kukkot se tud tótul, csakhogy - tapasztalata szerint - jobban megy a boltja, ha tótos hangsúllyal kiabál.

Egy-egy szélvihar után, amikor sok a törött ablak, felkerekedik, és bejárja a várost. Különösen a jó budaiak dolgoztatnak vele szívesen.

A tótos kiejtés hallatára feltámad lelkűkben a múlt, és kis időre mindent elfelejtenek, ami húsz év óta történt.

Dél van. Az iskolából jönnek ki a gyerekek feszes, kinőtt télikabátkában, hátitáskával. Egyszerre egy első elemista fiúcska nagyot rikkant, s rohan- vást futni kezd egy gyermekcsoport felé.-Manci, Bözsika, Sanyi! - kiáltjadiadalmasan.-Nézzétek, mit találtam.

A gyermekcsoport kíváncsian megáll. A kisfiú már köztük van, és mutatja tenyerében a kincset, melyet az imént kapott fel a földről. A többi gyerek elhűlve, csillogó szemmel bámul.- Hol találtad? - ámuldoznak.- Nézzétek, csak így csináltam a sarkammal, megpiszkáltam a földet, s egyszerre ott volt.

Egy varázslóra nem nézhetnének ilyen irigykedő bámulattal, mint erre a szerencsés pajtásukra, aki egy kétfillérest talált az utcán, a porban. Talán már nem is jó az a kétfilléres, talán már ki is ment a forgalomból, de - talált pénz volt, és ők életükben először láttak olyasmit, ami „talált”.

Ha az inkák kincsét leli meg az a kisfiú, akkor sem lehetett volna nagyobb az izgalmuk és a csodálkozásuk.

257