Kosztolányi Dezső: Pesti utca - Budapesti Negyed 62. (2008. tél)

1932

hajtanak a legközelebbi rendőrőrszemig, s följelentik a bokrok mögött lapuló újfajta banditákat.

Diákember panaszolja vasárnap este, hogy egész nap semmit sem evett.

Döbbenten gondolunk arra a vasárnapi fazékra, amelyben nem fő semmiféle tyúk, de még rántott leves sem.

Amint azonban jobban szemügyre vesszük az ifjút, látjuk, hogy pompás színben van, pirospozsgás, jól táplált.

Kérdő tekintetünkre mosolyogva mondja, hogy jómódú s nagyszámú családja „fölosztotta őt”. Napokat eszik. Mindennap másutt. Vasárnapra azonban nem jutott rokon, s ő éhkoppon maradt. Egész héten torkig lakik. Csak vasárnap böjtöl.

A fodrászhoz matróna külsejű, idősebb hölgy lép be. Leül a forgatható székbe, halkan, zavarodottan susog valamit a fodrász felé. Az fürgén térül-fordul, fehér köpenyt kanyarít a hölgy nyakába, kiszedi hajából a teknőc-hajtűket, fodrászkabátja zsebéből ollót húz elő, s egyetlen közönyös mozdulattal lenyisszantja a ritkás, őszülő hajfonatot.

Az idős hölgy a fehér köpeny csücskébe temeti arcát. Keservesen zokog.-Talán meghalt valakije, s azt siratja? - faggatja a szomszéd tükör előtt ülő csitrifürtös nő.

Bizony meghalt. Sok mindenkije halt meg már, s ő a lenyisszantott, őszülő, ritka hajfonattal megsiratja Ferenc József korát, Erzsébet királyné pompás hajkoronáját, a jogászbálokat, a millenniumi kiállítás esztendejét, esküvője s ezüstlakodalma napját, gyermekei apró topánkáit, szépségét, fiatalságát, egész elmúlt életét.

A harmincnyolc fokos melegben, délután hat felé, amikor lengén öltözött urak s hölgyek egy csöpp enyhülésért sietnek a víz partja mellé, föltűrt gallérú, prémes télikabátban nyurga kamaszfiú sétál végig többször egymás után a Dunakorzón. Minden ember utánafordul, mosolyog, hüledezik. A gyerekek ujjal mutogatják.

Vajon ki lehet ez a fiú, s mi késztetheti erre az önkínzó műveletre? Sokan versenylovasnak nézik, aki így óhajt túladni fölös kilóin.

162