Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)

Alakok

Talán valamivel hevesebben lélegzik, mint rendesen. Orrából fényesen csorognak a könnyek, s a tízfokos hidegben kihűlve szivárognak alá borostás állára. Nem törli le őket.

Teljesen közönyös. Engedelmesem emelgeti lábait. Körötte az élet, melyet itt akart hagyni, a délelőtt sürgés-forgása, a társaskocsik, az emberek. Lenn a szinte szilárd folyó harsog, csikorog és recseg szétpattanó jégpáncéljában. A mentőállomás ilyen időben üres, nem lengelőtte mentőcsónak, megszüntette működését.

Kísérőjére se tekint. Természetesnek tartja, hogy egy barátra tett szert, aki bemutatkozás nélkül karjába fogódzik, és bizalmasan, bölcsen, gyámkodva kalauzolja valahová. Aki a halálból tér vissza, az mindnyájunk közös ismerőse.

Egy nő erszényt kotorász elő kistáskájából, átnyújt neki egy pengőt, abban a reményben, hogy a mérleget majd az élet felé billenti vele, nem tudva, hogy milyen súly terheli a mérleg másik serpenyőjét. Az öngyilkos elfogadja, nem köszöni meg, szótlanul vedlett, szürke felöltő zsebébe ejti.

A hídfőnél a kísérő int a rendőrnek. Az odalép, nem kell neki magyarázni semmit, tudja, miről van szó.- Családos? - kérdezi.- Az - feleli az öngyilkos.- Foglalkozása? - kérdezi a rendőr.- Vendéglős - feleli az öngyilkos.

A rendőr egy pillanatra eltűnődik. Fröccsök, kispörköltek, kedélyes vacsorák boldog emlékképei jelennek meg képzeletében.

Aztán átveszi a kísérőtől, gyöngéden. O is a jobb karját fogja meg. Elindul vele.

Szép, daliás férfi a rendőr. Kardja megcsillan a hó fölött. Keményen tartja ezt a vedlett, szürke felöltőt, mely egy emberrel van bélelve. O se beszél vele. Nem firtatja, hogy miért. Vezeti az életvédelmi osztály felé, ahol majd ellátják jó tanácsokkal.

A biztos úr biztos a dolgában. Nyilván azért hívják biztosnak is. Mi, akik nem vagyunk biztosok, közel se vagyunk ilyen biztosak.

{PestiHírlap, 1935. február 17.-A, 345-347. old.)

133