Kosztolányi Dezső Pesten és Budán - Budapesti Negyed 61. (2008. ősz)
Alakok
Apostol H a egyszer megírom ifjúságom történetét, hosszasan kell majd időznöm 1900-nál, mely a XX. század első évét jelenti, de még magában foglalja a XIX. század minden édességét, gerjedését és kezdeményezését, mindazt, ami az életben becses, szabad és bátor, mindazt, amiért élni érdemes, mindazt, ami még egyszer föllobog, aztán eltűnik szemünk elől, és nem leljük többé sehol és soha. Budapest, a fényes kőrútjaival, a tündöklő utcáival úgy zsongott, akkor, mint valami túlzsúfolt kaptár. Nem, a hasonlat nem egészen találó. Inkább olyan volt ez a város, mint egy induló vonat, mint egy fölvirágzott gálya vagy egy délibábos léghajó, melyen kirándulást teszünk a világűrbe, zsebünkben egy első osztályos szabadjeggyel. Mámorosán járkáltunk ide-oda. A kirakatokban vadonatúj áruk csillogtak, melyek ha nem is voltak a mieink, boldoggá tettek bennünket. A bőség féktelen érzése ficánkolt bennünk. Ősszel, mikor az Üllői út akácai hervadtak, és sárgulni kezdtek a Múzeum-kert boglárfái is, a csörgő levelekkel együtt a hideg szélben gazdátlan bankjegyek is röpködtek, melyeket mi, szegények és fiatalok, zsebünkbe dughattunk, mint a sors szeszélyes ajándékát, hogy rajtuk télvíz időre tűzifát vásároljunk, lámpákba olajat és könyveket. Az egyetem körül lebzseltünk mindnyájan, rongyosan és izgatottan. Készültünk a pályánkra? Arra is talán, de főképp a jövőnkre készültünk. Minden áldott nap valami csodálatos dolgot tudtunk meg, melyről előzőleg nem is álmodtunk. Szerdán például azt hallottuk egy olvasottabb és tapasztaltabb barátunktól, hogy a világon minden csak anyag, függvényei vagyunk nagyobb erőknek, és mint gépek mozgunk, szabad akarat nélkül, s mindezt már régen „bebizonyította” Haeckel, aztán csütörtökön éppily váratlanul arról értesültünk, hogy minden csak szellem, a tárgyak, melyeket érzékelünk, pusztán lelkűnkben vannak, s az egész világ álom vagy árnykép, és ettől kezdve Berkeleyre, az angol püspökre esküdtünk. A nőket oltárra helyeztük, olyan magasra, hogy nem is láttuk arcukat, és úgy imádtuk őket, 128
