Emancipáció után I. - Budapesti Negyed 59. (2008. tavasz)
KOR, ESZME TÖRTÉNET - KARÁDY VIKTOR: Zsidóság Budapesten a 20. század első felében
Az elitcsoportokban való látványos jelenléttel éles ellentétet alkot a zsidók elenyésző részvétele - kvázi hiánya - a legkiszolgáltatottabb, legszegényebb és minden bizonnyal legelszigeteltebb és leggyökértelenebb munkásrétegekben. A fővárosi aktív népességben való 1910-ben 20,1 százalékos 68 részvételükhöz képest 1910-ben a férfi házicselédeknek mindössze 0,9 százaléka, a női cselédeknek 2 százaléka és a napszámosoknak 4,8 százaléka volt zsidó. 1935-ben a zsidók az összes fővárosi aktív lakosságnak már csak 18,5 százalékot adták 69 , de a házicselédek között alig 1,4 százalék és a napszámosok között 3,9 százalék volt zsidó. 70 Ezek az arányok még a többi „segédszemélyzeti" (kézimunkás) kategóriákban való zsidó részesedéshez képest is meglepően csekélyek, hiszen 1910-ben a zsidók 14,7 százalék erejéig voltak a statisztikailag definiált proletariátus tagjai 17 és 1935-ben is 13,5 százalékban . Mindezeket az alapvető osztályhelyzetbeli eltéréseket a fővárosi zsidók és nem zsidók átlagos „polgárosodottsági" szintje szempontjából egy sor rétegsajátos jelzéssel lehet pontosítani, melyek mind azt sugallják, hog)' a zsidó részlegek viszonylagos gazdasági és társadalmi helyzete a 20. század első felében már minden statisztikailag elkülönített réregkategóriában jobb volt, mint keresztény pályatársaik atlagáé. Különösen érrékesek ezen a téren a lakásviszonyok és a háztulajdon jelzései. A lakásminőség, érthetően, nem csak az anyagi erőforrásokra, de a gazdasági-társadalmi „polgárosodottságra" is jó tanúbizonyságul szolgál abban az értelemben, hog)" kifejezi a lakóhelybe való befektetések - részben az anyagiaktól független mértékét. A lakás ugyanis az életminőség összetevőjének funkciója mellett egyben a társadalmi újratermelés, illetve mobilitás eszköze volt (amennyiben esetenként a munkahelyet, a gyerekek tanulási lehetőségeit s a család státuszához méltó társadalmi kapcsolatainak ápolását biztosította), de különösképp hatékony státuszjelzőként is működött eg)' olyan társadalomban, ahol az „űri" osztályhoz tartozás egyik záloga a legalább háromszobás összkomfortos városi otthon volt. Ezt a szintet 1925-ben a fővárosban született zsidó családfők háztartásainak 40 százaléka és a betelepedettek 32 százaléka érre el, szemben keresztény megfelelőik 19, illetve 15 százalékával. 74 Még 1939-ben is, a második zsidótörvény évében, amikor a zsidókra nehezedő gazdasági szorongatottság már a lakásminőség terén is éreztethette hatását, a fővárosi zsidóságnak majdnem duplája - 28 százaléka -, szemben a keresztények 14,5 százalékával lakott három- vag)' többszobás lakásban. Ekkoriban a nem zsidók lakásainak többsége (60,8 százalék) egyszobás volt, ez csak a zsidó lakások alig harmadára (31,1 százalék) állt. 75 Mivel, mint fentebb tárgyaltuk, e korban az érintett kereszrény es BStÉ, 1913-1920. 45. old. 69 BStÉ, 1936. 52. old. 70 Adatforrások mint az előző két jegyzetben. 71 BStÉ, 1913-1920.48-49. old. 72 BStÉ, 1936.52. old. 73 Az egész témára ld. francia nyelvű összefoglaló tanulmányomat: Karády, Viktor: Les Juifs et le „piacement pierre" en Hongrie dans l'entre-deux-guerres. In: Actes de la Recherche en Sciences Sociales, 85, novembre 1990.81-93. old. 74 BStK, 54/1. 115., 118. o\±;BStK, 58/4. 122. old. 75 A zsidók térfoglalása, /. h. 125. old.
