Emancipáció után I. - Budapesti Negyed 59. (2008. tavasz)

KOR, ESZME TÖRTÉNET - KARÁDY VIKTOR: Zsidóság Budapesten a 20. század első felében

családok nagysága (gyerekszáma) már lényegesen meghaladta a zsidókéit, ez azt jelentette, hog)- a keresztény népességnek minden bizonnyal legalább kétharmada, míg a zsidóknak mindössze kb. egynegyede lakott ilyen szerény körülmények között. Hasonló arányokat találni a világháborúk között a lakáskomforr jelzései terén. Míg például 1925-ben a fővárosi zsidóság többsége (55 százalék) fürdőszobás lakásban lakott, ahol legtöbbször külön cselédszoba is volt (42 százalék), ez a keresztényeknél ritkán fordult elő (a lakások 23, illetve 76 * 17 százalékánál). A középosztályt meghatározó lakásviszonyok tehát a budapesti zsidóság nagyobbik részét jellemezték, míg a keresztényeknek csupán töredékét. A háztulajdon adatai már egészen más képletet mutatnak. Ezek komplex jelzések az ilyen típusú befektetésekre, illetve az általuk megvalósított lakhatási stratégiára. Összefoglalva a rendelkezésre álló sokrétű jelzés tanúságait, az tűnik ki, hogy a zsidó népesség a többinél sokkal kedvezőbb lakásviszonyai mellett saját háztulajdonba különösképp nem fektetett be, amennyiben 1930-ban például a nagyságrendileg 20 százalékos népességi részvétel mellett a háztulajdonban csak 26 százalék erejéig részesedett, mégpedig ekkoriban kifejezetten csökkenő atányban. (1920-ban még a házak 30 százalék volt zsidó tulajdonban.) Fenti elemzéseink a lakosság kerületek szerinti elhelyezkedéséről egyébként máris valószínűsítették ezt az eredményt, hiszen a zsidók álral leggyakrabban lakott pesti közpon76 BStK, 54/1.115., 118. o\ó:,BStK, 58/4.122. old. 77 Uo. 126. old. ti kerületek egyben a város legsűrűbben beépített (azaz a legtöbb sokemeletes házával teli) negyedei is voltak, ami a korabeli lakáspiaci viszonyok mellett - amikor a bérlemények voltak túlsúlyban, és az építményeket egységesen s nem lakásonként értékesítették- kizárta, hog)- az ott lakók magas hányada tulajdonos legyen. Ugyanakkor azonban a századforduló nagy urbanizációs kampányában felépült vagy újjáépített belvárosi és belváros környéki negyedek bérházai a fővárosi lakáspark legkorszerűbb, legkomfortosabb részei voltak, s így lakóiknak a többieknél szintén jobb lakásminőséget biztosítottak. Mindenesetre a lakástulajdonok megoszlása jól tükrözi, hogy zsidók leginkább befektetési szándékkal osztották ezt a tőkefajtát. A tulajdon iránti érdeklődésük ugyanis a háznagysággal egyenesen nőtt. A három- és többemeletes házbirtokok és az 5000 pengő házbérnél többet jövedelmező házak közel fele (48 és 44 százaléka) 1930-ban már zsidó tulajdonosokhoz tartozott.

7 Ez azonban nem különösebben magas arány, ha az ipari, kereskedelmi, pénzügyi vágy más tőkebefektetések helyi megoszlásával vetjük össze, hiszen ez Budapesten rendre a zsidó tőkebefektetők statisztikai túlsúlyát (többségi részvételét) mutatja. A zsidó tőke tehát csak mintegy mellékesen kereste a háztulajdont s a velejáró biztonságos jövedelemforrást, míg főiránya a több kockázatot hordozó, de magasabb megtérülési rátát ígérő, aktívabb s kreatívabb tőkemozgatást igénylő befektetéseket célozta meg. 78 BStK.üm. 116-136. old.