Jókai Budapestje - Budapesti Negyed 57. (2007. ősz)

„AMIT ÍROK, AZT MIND ÉRZEM" - EISEMANN GYÖRGY: Az írás anarchizmusa

rés műveiere. „Azérr küldtek engem ide a választóim, hogy regényt csináljak? S aztán csak tudnám, hogy mi lesz a következő fejezet ebben a regényben? A bonyolulat már megvolna. ... Vajon mi lesz ennek a vége?" A rörténetmondó kompetencia megkérdőjelezése rehár a képviselői Tevékenység kidomborításával jár együtt. Ennek eredményeként az önéletírás műfaji horizontján szintén megjelenik, a fentiekhez hasonló funkcióban, az írás aktusa. A szépíróival szembesített politikai diszkurzus ugyanis hangsúlyosan az írást utánzó, a betűk szóródó atomizálódását mintázó megnyilatkozásként olvasható. Példa erre az országgyűlési törvényelőterjesztés ismertetése. A parlamenti szónoklat e karikarúrája előbb lövéseket (!) utánoz, majd grafikus alakzatokat idézve halandzsázni kezd, végül a görög ábécé első és utolsó bérűinek kimondásába torkoll. A levezető elnök halk hangon, szintén suttogva adja elő a szavazásra feltett törvényjavaslatot. „Piff, paff, puff, - s a többi. Filozófia, filharmónia, filantrópia, filomela, filoxera ... relegraph, typograph, lithograph, photograph, hectograph... alfa, bera, gamma, delra, ipszilon, omega." Hogy a huszadik századi modern és posztmodern magyar és európai próza jelesei közül kiknél fog majd előfordulni a jelölők hasonlóságán alapuló, akár a ritmikus-rímes tagolásokat sem nélkülöző asszociatív prózanyelv, az Jókaival kapcsolatban jelenleg még suttogva sem mondható ki. A főszereplő nevének elhallgatása továbbá konspirációs fedőnevek halmozásával jár együtt. Előkerül a Biblia és a világtörténelem számos nag)' intrikusa, sőt, eg)' alkalommal Petőfi Sándor Az őrült című versének alakja: „Beások a föld közepéig, / lőport viszek le / És a világot a / Levegőbe röpítem..." Vagyis a szerepkör, melyet az anarchisták történetének írásában a narráror játszik, Nabukodonozortól Batu kánig, Héroszrrárosztól Pugacsovig terjed, rörrénelmi eseményekből és a rájuk vonatkozó én-emlékekből áll össze, én-alakzatok historicitásából merít. Kozák, a főanarchisra ki is oktatja az elbeszélőt: az ember csak „médium". Médium, aki különböző, történelmileg meghatározott feladatok végrehajtására alkalmazható. Hog)' ki kicsoda, azt nem az identitását alkotható tulajdonságok, hanem a múltja, a vele és a hozzá hasonlókkal történt események típusa határozza meg. A médium így üres papír, a terv eg)' rubrikája, mely bizonyos szubjektumemlékekkel kitölthető. Az írással szembesülő beszéd szintjén ugyanakkor az álnevek mégis metaforák maradnak, a rejrekező szerzői név, a hozzáférhetetlen önéletíró metaforái. Az írás anarchizmusa tehát tagadja e metaforicitást, s az individualitás történetiségén a rokon formációk felcserélhetőségét érti. Az elbeszélő védekezésül mint láttuk - önéletrajzát „nem írja alá", biografíkus behelyettesíthetőségét elbizonytalanítja, a saját nevét a le nem írt hangzáshoz köti. A szöveg ezért hol felkínálja az olvasónak a szerzői és a narrátori névhez köthető történetek tükröztetését, hol pedig visszavonja ajánlatát. Az életrajzinak felfogható műfaj e kettőssége megfelel 5 Vö. Olney, James: Metaphors of Self. Princeton, 1972.