Jókai Budapestje - Budapesti Negyed 57. (2007. ősz)

„AMIT ÍROK, AZT MIND ÉRZEM" - EISEMANN GYÖRGY: Az írás anarchizmusa

a beszéd és az írás ürközésének és összjátékának, valamint annak, hogy az elbeszélői szerepkör nem engedi visszakeresni magár, csak a politikusi. így az önéletírásnak a visszatekintő helyzetéből fakadó azon sajátossága, miszerint a befejezés, egy sors vége szüntelenül ott van a múlt-elbeszélés minden pillanatában, teljesen kiiktatódik. A történetet a piros bérűk, a dinamitbombákat jelző csillagok és társaik véletlenjei tartják össze és vetik szét a kifejletben. De az írás mint fikciótagadás végül mégsem képes meggátolni a narrátori tudás felülkerekedésér: „én tudom", mi torrent, közli az elbeszélő a szöveg utolsó mondatában. Sőt, maguk a „betűk" is egyre inkább arra kényszerülnek, hog)' egy fikció nyomait, beszédes körvonalait hívják elő a nyelv rajtuk túlnövő, náluk erősebb közegében. Azzal párhuzamosan, ahogy az önéletrajz műfaján belül a narrátor fokozatosan mégiscsak íróvá válik. S abban a pillanatban, amikor az író megszületik, azaz komponálni, folytatni és lezárni lesz képes, akkor vége az írás hatalmának, visszacsúszván a másodlagosságba, kiderülvén származtatott mivolta. A szöveg pedig azzá válik, ami rejtetten mindig is volt: beszéddé és megkomponált olvasmánnyá. A narráror tehát bevallja: birtokában van egy történetnek, mely immár nem „betűinek zsarnoksága", hanem fikcionálása felől létesülő és közölhető. Az elbeszélés (mint az anarchista kísérlet legyőzhetetlen közege) visszaveti az írás merényletét, ellen-hermeneutikai próbálkozását azt a disszeminációt, melynek jel-atomokra hulló szóródása a megértésesemény tagadásaként kívánta meghatározni magár. De ez a felülkerekedés nem semmisítés és nem kiszorítás, ellenkezőleg: az elbeszélés nyelve tulajdonképpen így foglalja magába, így fogadja magába végül az ellene lázadó írás nyelvét. Ha a megértésesemény valaminek a megfoganása, úgymond inszemináció, akkor itt a jelszóródás folyamata döbbentheti rá az olvasót, hogy valami valahogy mégiscsak megtermékenyült, hogy - filozofikusabban fogalmazva - nem létezik nyelvi materialirás, mely megkerülné és túlélné fenomenalitását. Agnes-Ariadné az anarchista írásfolyamat végén öngyilkos lesz, felrobbantja Minotaurusz labirintusát, pontosabban e robbantással hozza létre magát Minotauruszt, hogy annak arcár a Veres Rózsára rajzolja. A lány megőrzi szüzességét, az írásos disszemináció allegóriáját. De az elbeszélés tön'ényéből - szerkezeti előfeltevéseiből - születő paratextus rávilágít arra, hogy ez az allegória nem iktathatja ki a beszéd szimbolizmusát: e kettő egymást feltételezi. A címben ugyanis egy asszonyt kísér valaki, benne asszony lesz a lányból, hogy a Veres Rózsa megszülje Minotauruszt. Minotaurusz képe tehát már a kezder kezdetén, a címben megfogant: az írásjelek a beszéd hatalma alatt nem fickándozhatnak szabadon - a közismert derridai hasonlattal élve - a nyelv jelentéses örvényét fedő hymen peremén. Az örvény magába vonja őker és szimbolikus jelentéseket szül általuk, kihordja egyrészt a grafémáir fikcionáló regényíró imázsát, másrészt megformálja az anarchista kísérler elrettentő fiziognómiájár. Nem kerülhetik el az arcular kidomborodását, a ráutalás szimbolikáját, mely ezúttal a mitopoézis szörnyetegeként árulkodik magáról. Az sem véletlen, hogy egy másik arculat, a narrátort mint politikust reklámozó fénykép abban a tűzvészben ég el Ágnes íróasztalán, mely a Veres Rózsa épületét az