Jókai Budapestje - Budapesti Negyed 57. (2007. ősz)

„AMIT ÍROK, AZT MIND ÉRZEM" - EISEMANN GYÖRGY: Az írás anarchizmusa

kony szerződés papírja sem kerülheri el a végzetér, annak a pokoli tervnek a puszrulásár, mely álrala szövegeseden. írásának piros színe beleszövődik a történet folytatásába, zárásába és egész addigi fejleményeinek megsemmisülésébe. A narrátor egy újságban olvas a szörnyű robbanásról, miután az ég fénye vörösre festette a hír előrte táncoló betűit. A detonáció központját pedig, a vendéglőt, hog)', hogy nem Veres Rózsának hívják. Ágnes öngyilkosságával a történet mint írásfolyamat így a saját grafémikus szervezőelvébe foglak önfelszámolási programot teljesíti ki. A regény zárlata szerint az elbeszélőn kívül immár senki sem rúdja, mi rörrénherett irr, vagyis a cselekmény kifejlete a cselekmény szereplői érrelmezherőségér is szérrombolra. A rűzoltók apokaliptikus éjszakai trombirálása közben az emberek hangja (beszéde) hasonul a Surrogó utca nevéhez. Suttogva kérdezik egymástól, vajon mi történhetett itt, s döbbenten állnak a romlás szövegmaradványaival szemben: „Ez a szoba szentély..." A Veres Rózsa vendéglő egyedül magasodik ki a romhalmazból, s „úgy rűnik fel, mint egy megrémült szörnyeteg, aki felborzadó hajjal s tátott szájjal és szemekkel bámul a rémület országa közepébe." Az írással a tudatba tolakodott jeltételezés így festette az emberi arcor minotauruszivá, azaz a környezet mint Minotaurusz nyert általa arcot. Mindez tehát meggyőzheti az olvasót arról, hogy a bonyodalmat nem az elbeszélés, hanem az írás generálja: a tintafoltok papírra maszatolása, a dinamitbombák véletlenszerű ábrája, a szerződés és a szerelmi románc betűje integrál és vezérel, olyan eredendő ellentmondást rejrve, mely ugyanakkor a cselekmény elbeszélésében lepleződik le, azaz a felülkerekedő - pontosabban egy nyelvi eredendőségkénr adódó - beszéd által láthatóan sodródik önpusztító kifejletéhez. Ami annyit jelent, hogy a betűk és az ábrák révén kirajzók összefüggésekkel előbb a narrárori fikcionálás tanácstalansága szembesül. E relációra a regény műfaji architextológiája utal a legfeltűnőbben. Mégpedig azáltal, hogy műfajilag egy önéletírásként értelmezhető retorikából épírkezik, sor, nyomatékosan reflektál életrajz és fikcionalirás viszonyára. Az én-elbeszélő viselt dolgai tehát felidéznek egy jól ismerhető másik narratívat, Jókai Mór élerrajzát, eljátszva a szerzői névhez köthető adatokkal. Nem véletlen, hogy a „szerző neve" elhangzik a regényben, de nem íródik le. „Kimondta a nevemet", közli egyhelyütt a narrátor, de nem mondja meg, mit ejtett ki a száján a szereplő, azaz nem olvashatjuk el nevének betűit: személye mintegy kívül áll az írás hatalmán. Ugyanakkor az önéletrajzi párhuzamok mellért olyan elemekkel is találkozunk, melyek látványosan tagadják a hasonlóságot. A legfőbb megfelelés a narráror terézvárosi mandátuma: Jókai valóban e körzer országgyűlési képviselője volt. A legfőbb különbség pedig a szépírói foglalkozás többszöri, nyomatékos tagadása. Már az első bekezdések azon sajnálkoznak, kár, hogy nem regényíró veri papírra e sorokat. A politikai tevékenység mint életrajzi mozzanat tehát az irodalmival szembesül, éppen a prózaíró olyan fikcionáló képességének a hiányosságait domborítva ki, melyek a cselekmény integratív egységét biztosíthatják. Közéjük tartozik az előrelátás, a folytatás, a befejezés, tehát a megszerkesz-