Summázat és jövő. Kérdések és válaszok Budapest közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről - Budapesti Negyed 56. (2007. nyár)

VÁLASZOK - SALY NOÉMI: Ülök itt, mint a civilizáció utolsó bástyája...

most fogják kivágni őket. Hanem mikor elérték, hogy muszáj legyen. Ahogy a bontási engedélyek megtagadása esetén át szokás vágni pár tetőgerendát vagy megásni egy pincét. Rögtöni életveszély, utána jöhet a bulldózer. Egyszerű. Kodály figyelmeztetett annak idején: nem mindegy, milyen zenét hallgat a gyerek. És a mindenféle vizuális és morális környezetszennyezés? Nemcsak a lövöldözős játék veszélyes. Aki szemét, graffitikés a föntebb töredékesen idézett építészi és kivitelezői gesztusok látványán nevelkedik, attól semmi jót nem várhatunk. Márpedig Budapestet hatvanegynéhány évesnél fiatalabb ember nem látta épnek, szépnek, zöldnek, tisztának. És ha így megy tovább, még három nemzedék nem is fogja. Ha már a „mit hallgat a gyerek" eszembe jutott, hadd tegyem hozzá: az se mindegy, milyen hangosan. Budapest elmúlt húszéves fejlődésének egyik legvisszataszítóbb eredménye az üvöltő népünnepélyek sora. A decibeleknek senki és semmi nem szab gátat, sőt úgy tűnik, mintha a főpolgármester és csapata kifejezetten rajongana az ilyen „fiatalos" megmozdulásokért. A zenét szolgáltató technikusok nyilván földsüketek, és aki öt percnél tovább bírja azt a hangerőt, amivel egy-egy koncert szól, mondjuk augusztus 20-án a pesti alsó rakparton, az nyilván ugyancsak súlyos halláskárosult. Ez legyen az ő bajuk. De az ilyen bulik elszenvedésére rendszeresen rákényszerített lakónak-a Liget szélén, a Belvárosban, a Vízivárosban vagy a Tabánban - még ép a hallása. És nem mindig tud hova menekülni az otthonából. Viszont mindhiába levelez, telefonál, könyörög, tiltakozik. A végén úgy jár, mint Fallada mesehőse, Fridolin. (Izolír, a róka addig szart újra meg újra a borzvár közepére, míg ki nem űzte belőle a tulajdonost.) Nomármost, mivel a „hivatalos" bulikon mindent lehet, lehet a magán-bulikon is. Velem például csak az szeretne lakást cserélni, aki még nem aludt itt egy olyan nyáréjszakán, amikor az ablak becsukása a fulladásos halállal egyenlő, ámde egy diszkóhajó úszkál föl-alá a Gellért tér és az északi szigetcsúcs között. Mire elaludnál, visszajön, de tiszta erőből ám, sokadszor, úgy este nyolctól hajnal négyig. És nincs menekvés. Az e tárgyban elhangzó jajszavakra rendszerint az a vállrángató válasz jön, hogy „minden nagyvárosban". A túrót. Normális nyugat-európai országban ilyen egyszerűen nincs. Tovább, s elvibb síkra. Untig mondogatjuk, hogy ez a huszonnégy városháza, kiskirályság, szemétdomb, hogy ez egy téboly, és végre egyesíteni kellene megint a fővárost. Mostanra viszont a „fejlődés" már odáig jutott, hogy akiknek érdekük ez az állapot, azok fenn akarják, és fenn is tudják tartani. A hatalom és a hozzá kapcsolódó pénz most már minden szinten elég kevés kézben összpontosul, azok pedig egymást mossák. Tökmindegy, hogy melyik párt van épp felül: nincs közérdek. Tökmindegy, mi lenne jó a városla-