Summázat és jövő. Kérdések és válaszok Budapest közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről - Budapesti Negyed 56. (2007. nyár)

VÁLASZOK - GRANASZTÓl GYÖRGY: Budapest tegnap, ma, holnap

amelynek egyik újdonsága, hogy nincs is társadalom többé, eltűnt, mert széthúzó vagy közömbös csoportosulások, rétegek élnek egymás mellett, egyre jobban különböző anyagi viszonyok között, az embereket legfeljebb az köti össze, hogy nagyjából ugyanazt látják a tévében. Társadalom addig volt, amíg hinni lehetett a haladásban, a tudomány erejében, a technika áldásaiban, a mindenkire vonatkozó erkölcs érvényesülésében és abban, hogy az osztálytársadalom a munkásság vezető erejére támaszkodva képes javítani az életkörülményeken. Méghozzá folyamatosan. A város volt a haladás laboratóriuma és terjesztője, a lakótelepeivel, a rendezett tömegközlekedéssel, a metróval és a Népstadionnal, minden lakásban villany, áttértünk a földgázra. Az utazás megkezdéséhez a metróban egyforintost kellett bedobni a mozgólépcső felső végén. Moszkvában öt kopeket, és egy vasrúd rávert a bliccelni szándékozó térdére, méghozzá olyan erővel, hogy két érvénytelen kísérlet kórházi kezeléssel fenyegetett. Megjegyzem, annak idején - a párizsi metróban szerzett tapasztalataim alapján - komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy a szocializmus és a kapitalizmus közti alapvető különbséget nem lehet-e ebből levezetni. Párizsban ugyanis a belépés előtt zárva volt a bejárás az utas előtt, a szocialista rendszerben, fel Prágáig, Berlinig ellenben nyitva. A kapitalizmusban a zár nyílt ki a jegykezeléskor, a szocializmusban a szabad pálya zárult le, ha az ember nem váltotta meg a jogot. A problémának, s a szimbolikusnak gondolt különbség értelmének, sohasem tudtam a végére jutni, saját intellektusom korlátaiban ütköztem, pedig többször próbálkoztam a következtetés végigvezetésével. Szocializmus. A szocializmusban, amit ma kommunizmusnak nevezünk, különösen az első időkben, még létezett valami világmegváltó szándék, amely abban is kifejeződött, hogy például megtervezték a lakótelepi házak környezetét. A tömeges lakásépítés kísérőjeként parkosítottak, óvodák, üzletek és más közösségi létesítmények épültek. Abban a csalóka hitben, hogy majd ettől jobban érzik magukat az emberek. Apám hívta fel a figyelmemet arra, hogy az efféle naiv racionalizmus szemléletének megfelelően az ösvények, a sétányok, az átjárók mindig derékszögben találkoztak, ami egyébként nagyon idegesítő. Kanyargós ösvényeket tapostak tehát az emberek a gyepen, amely kikopott, a kisgyermekes anyukák lazán elengedték kezükből az uzsonna papírt, a [nota szelet („kukoricás nugát") sztaniol csomagolását, a füvet senki sem locsolta, a homokozó is úgy maradt, néhány év alatt lepukkantak a hinták és a padok, viszont megnőttek a bokrok és a fák. Egyre többen kezdték megutálni a lakótelepi életet, a szűkülő panellakásokat, a házak lépcsőházaiból áradó, dermesztő elidegenedést.