Summázat és jövő. Kérdések és válaszok Budapest közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről - Budapesti Negyed 56. (2007. nyár)

VÁLASZOK - SZEGŐ GYÖRGY: 1993-2193, Budapest kétszáz év múlva?

ismétlődik: monoton Ödipusz-komplexus céltáblájává lesznek. Közben a környezet hajszolt tempójú „cseréje" megkérdőjelezi a városlakók identitását. Malíciával és tömörebben: olyan lesz a kapitalizmusod, amilyen a feudalizmusod volt. És az érték- és kultúraveszejtő rombolás-bontás - minden civil és (kevéssé hathatós) hivatalos tiltakozás ellenérc - mégiscsak nekilódult. De nem valami átfogó fővárosi, még csak nem is egy kerületnyi átgondolt, rehabilitációs-revitalizációs értékelemzésen alapuló program szerint (ilvet a hetvenes-nyolcvanas évek ilyen-olyan beruházási stopjaiban - tervezőmegbízások híján - számos tervezőiroda végzett). Az értékelvű, körültekintő bontás itt-ott a 19. századi telekuzsora által ellopott zöld- és köztereket is pótolhatná - írom másfél évtizede. Ehelyett tömbök, sőt akár egy-egy - mai telcktizsorával - túlépített új épület kötelező parkolókapacitását kiszolgáló érdek nevében a tömbbelsőkbe bejutni kívánó mélygarázs lehajtók „döntik el", mit is engednek lebontani a privatizációt lebonyolító kerületek és építési hatóságaik. Elfogadhatatlan, mégis működik egy másikra mutogató koreográfia: a szóban bírált kétszintű önkormányzati rendszer eközben olyan „erős" feketeérdekeket szolgál, amelyek akadályozzák a jog logikáját, a felső és alsóbb szintű törvények és rendeletek rangsor szerinti érvényesülését. Mondjuk: a főváros „változtatási tilalma" állítsa le a kerület forráshiányra hivatkozó - valójában a spekulációt és más kevésbé átlátható, de jól kitapintható célokat szolgáló - bontási engedélyeit. Ami ma itt több kerületben mindennapi gyakorlat, ahhoz képest az. általam tizenöt éve idézett olasz építészcsoport, a Superstudio „Tizenkét karácsonyi meséjének" vagy Yona Friedmann „emeletes Párizsának" rémlátomása: kismiska. Kis tőke, zéró kultúra Az utópisták fenti félkomoly pamfletjeit azóta itt messze felülmúlja a központi várostervező akarat hiányából, az alacsony kvalitású tőkéscsoport pcrcérdckci által okozott pusztítás. Mert a nagy tőkeinjekció helyett magánbefektetők érkeztek, kisebb tőkével és (szakmai) kultúra nélkül. Valójában számukra nem a belvárosi, patinás házas-ingatlan értékes, hanem annak már háznélküli, üres telke. Olcsón megveszi a klasszicista-eklektikus-szecessziós házat-, aztán az „önzetlen" hatóság besegít üríteni és bontani. Újraidézem az 1880 körüli Podmaniczky-naplót a városfejlesztésről: „Főbajunk nekünk az, hogy bármi szépet alkotunk is, annak jó karban való fenntartásáról a legritkább esetekben tartjuk kötelességünknek gondos-