Erzsébet-kultusz. 2. Szöveggyűjtemény - Budapesti Negyed 53. (2006. ősz)

IRODALMI EMLÉKEZÉSEK - FALLY HENRIK: Erzsébet királyné. Elbeszélő költemény hét énekben - Részletek

És mégsem temető, nem látni sírjelet, Rút karók merednek a foltos ködből fel; Nem lehet nézni azt a szörnyű tájékot, Mert úgy rémlik, hogy egy véres vesztőhely." A szellem szólt: „Nem rokonszenvre méltó nép, Mely hűtlenül királya ellen lázad fel Es becsmérelve felsőséget, koronát, Attól mint vétkes pártütő had szakad el. A pártütő rablánczot, börtönt érdemel, A szabadságot az, ki hű és türelmes, Csak az a nép, mely szereti a királyát. Királyi kegy és szeretetre érdemes." „Felséges rokonom", szólt most a királyné, „Nem pártütő a nép, mely nyíltan jogot kér, De az, mely alattomban lázad ellened, Es hűség, ragaszkodást színleg csak ígér. A nyíltság tűkére a lelki fensőség, A titokzatosság rút álnokságból áll, S ki orvul támad gyanútalan lelkekre, Az útonálló, ki a bűnnel czimborál." A szellem szólt: „Ne vitatkozzál hosszasan, Az óra múlik és az idő elhalad, Ki czélhoz akar jutni, annak futni kell, Mert ki lassan jár, az attól elmarad. Én nem bocsátkozom te veled alkuba, Nekem te tőled nem egyéb csak a szíved kell, Mit hogy ha készséggel nem akarsz megadni, Én erőszakkal halál árán veszek el." „Ki igaz ügyet véd", felelt a királyné, „Azt nem sújthatja az ítélet, sem kárhozat, És a ki ártatlanul hal meg a vérpadon, Az szeretetből vérzik el mint áldozat. Ha elveszed a szivemet, mert szeretni, Nem pedig gyűlölni a magyart kénytelen, Ötömmel fogom eltűrni, mert ne feledd, Hogy Isten ege nagy, kegyelme végtelen."