Tanulmányok a szexturizmusról - Budapesti Negyed 51. (2006. tavasz)

LÉDERER PÁL: Gondolatok a prostitúcióról a szexturizmus ürügyén

Ian paráznaság kihívó kaczajjal gúnyolja a szűzies erényt" - mint azt a 19. században fogalmazta panaszosan néhány derék magyar polgárember (A ha/óság védelme alatt... 1999). Nem fogom tenni. Egyetlen súlyos problémát, konkrét veszélyt fogok csak említeni, a szifiliszt. Ha veszélynek, problémának minősül, amit az emberek őket fenyegető veszélynek, problémának gondolnak, bízvást kijelenthetjük, hogy a 19. századra a veszéllyé a szifilisz válik. Napóleon igen korán, már a 18. és 19. század fordulója táján világosan átlátja, hogy katonái harcképességére milyen maradandó hatással lehetnek a prostituáltak. Nem is véletlen, hogy a reglementációs rendszer, illetve az erkölcsrendészeti osztályok kiépítésében egész Európa számára Eranciaország jelenti majd az előremutató, követendő, másolandó példát. Angliában jóval később, a 19. század második felében jelentkezik kínos hevességgel ez a probléma. Hosszú parlamenti csatározások után (lásd Sigsvvorth - Wyke 1999, Walkowitz 1980), az 1860-as évek második felében megszületik, s darab ideig érvényben is marad a Contagious Diseases Act, a sok minden okból korlátoltnak és ostobának titulálható Törvény a fertőző betegségekről/Tizenegy garnizon-, illetve kikötővárosra terjedt ki az érvénye (más településekre, így például a prostitúció melegágyának számító Londonra nem - ami, valljuk meg, önmagában is tökéletesen abszurddá tette). A törvény rendelkezéseit civil ruhás rendőrök külön csoportjának kellett betartatnia, melynek a londoni testülettől elvont tagjai nem a helyi rendőrség, hanem az Admiralitás és a Hadügyminisztérium irányításával működtek. Amennyiben e különleges csoport egy tagja vagy az Orvosi Kamara kötelékébe tartozó valamelyik orvos egy nőről úgy vélte, hogy közönséges prostituált (mely terminuspontos definiálására sosem került sor!), akkor ezt az információt egy békebíró elé terjeszthették, akinek azután a nőt a törvény által orvosi vizsgálatra kijelölt, bejegyzett kórházba kellett rendelnie. Ha a nő vonakodnék, akkora bíró rendőri erővel vitetheti kórházba s vizsgáltathatja meg. Akárhogy került is légyen megvizsgálásra, ha kiderül, hogy nemi betegségben szenved, akkor három hónap tartamára kórházba zárhatják. Ha egy nő ellenáll a vizsgálatnak, vagy nem engedelmeskedik a kórház szabályainak, akkor első alkalommal egyhavi, s minden további esetben kéthavi elzárással büntethető (Sigsworth - Wyke 1999:158). Az ekkoriban már bontakozó angol nőmozgalom föl is használja a törvény manifeszt ostobaságát és részrehajló elfogultságát, s hadat üzen az ún. „kettős mérce" (double standards) alkalmazásának - s így a kétféle erkölccsel élő társadalomnak is. Ez pedig van oly horderejű vállalkozás, hogy megérjen egy külön bekezdést. Miről is van szó? A „kettős mércéhez" való társadalmi igazodáskényszer nem egyszerűen csak arra utal, hogy a társadalom igazságosnak, Isten színe előtt tetszőnek, egyszersmind e világban jogosnak véli, hogy a „szűken vett nemi erkölcs" vonatkozásában férfi és nő eltérő elbírálás alá es7 Amelyet persze nem a szamárköhögés és a mumpsz eseteire alkalmaztak.