Tanulmányok a szexturizmusról - Budapesti Negyed 51. (2006. tavasz)

LÉDERER PÁL: Gondolatok a prostitúcióról a szexturizmus ürügyén

sék: ami egyiküknél férfias virtus, az másikuknál elvetemült szajhaság; ami egyiküknél a természet parancsának engedelmeskedés, az másikuknál az erkölcsi parancsolatok megtagadása legyen. Ennél sokkal többről, sokkal fontosabbról van szó. A középkori ember világképét megkérdőjelezhetetlen alapigazságként „lakja be" az a felfogás, hogy minden nőnek valamilyen férfihoz, valamilyen férfi felügyelete alá kell tartoznia, lett légyen ez az apja, férje vagy munkáltató gazdája. I la nem, úgy a „köz"-nek van rájuk jussa mint prostituáltakra (lásd Karras 1996). Jóllehet a 17. században Locke már egész politiko-filozófiai rendszert épít föl arra a minden emberre érvényes axiómára, hogy „...mindenkinek tulajdona a saját személye. Ehhez senkinek sincs joga, csak magának" (Locke 1986:52) - ezt a jogot a nőktől még nagyon sokáig megtagadták. S nem csak abban az értelemben, hogy Nagy-Britanniában például egészen a 20. század végéig, 1991-ig érvényben maradt az a 17. században kimondott jogelv, hogy egy férj sosem illethető törvényes feleségével szemben elkövetett (nemi) erőszak vádjával, ellenkezőleg viszont 1884-ig egy feleség börtönbe záratható volt ha „házastársi kötelezettségeinek" teljesítését megtagadta (Pateman 1988:125). Hanem abban s Avagy nem azt diktálja természetes jogérzékünk, hogy senki nem lophatja el azt, ami a saját tulajdona?! g A „kettős mérce" leginkább elképesztő, a mai mentalitás számára egész egyszerűen hihetetlen professzionális megnyilvánulása az én szememben az, hogy a 19. század végi Franciaországban, ha egy férj szifiliszes volt, a bevett orvosi gyakorlat értelmében ezt titkolni kellett a feleség elől, még az értelemben is, hogy Angliában a 19. század közepén még jócskán érvényben volt a „házastársi egység" (avagy a „férji hatalom alatt állás") doktrínája, mely mindközönségesen azt jelentette, hogy a polgári jog értelmében a /lázas nőnek nincs férjéétől elkülönített, leválasztható jogi identitása. Ha férj és feleség Isten színe előtt fölbonthatatlan kötelék által egybekötött közös, szétválaszthatatlan „egy-test" - szólt az indoklás -, akkor ők a törvény színe előtt is „egyetlen személy", ennek a személynek a képviseletére pedig csak a férj jogosult. (Shanley 1982). Eg}' férj így tehát jogszerűen tulajdonosa mindennek, amit felesége a házasságkötés pillanatában birtokolt, nemkülönben mindennek, amihez az a házasság tartama alatt hozzájutott. A feleség pedig - ebből következően - semmilyen esetben nem rendelkezhet saját tulajdonaival, azt az egyetlen esetet kivéve, ha férjétől törvényesen elválasztották. Válni azonban ez idő tájt rendkívül nehéz volt, majdnem lehetetlen, s a „kettős mérce" alkalmazása gondoskodott arról, hogy egy feleség számára még lehetetlenebb legyen, mint egy férj számára. A jog explicit formában mondotta ki, hogy egyikükre és másikukra nem ugyanazok a játékszabályok érvényesek. A Josephine Butler vezetése alatt szervezkedő, bontakozó félben lévő nőmozgaannak árán is, hogy egészségét, életét kockára teszik ezzel. E gyakorlatot nem csak az orvosi titoktartás kötelezettségére hivatkozva próbálták legitimálni, hanem azon a morális alapon is, hogy a feleség tudatlanságban hagyása szolgálja a család és a házasság megőrzésének „magasabb szempontját", illetve a férji autoritás csorbítatlanságát (Harsin 1989).