Társasélet Pesten és Budán - Budapesti Negyed 46. (2004. tél)

CSÁSZTVAY TÜNDE: Szalon-Garnitúra

szorgalmazásával lehet majd megvalósítani. Ez a fanatikus hit és akarat pedig olyannyira erős és kisugárzó volt, hogy képes volt beépülni a szalon imázsába és átragadni a szalon vendégeire is, akik akárcsak egy nemzeti intézménybe, úgy léptek a szalonba. De ehhez - a korabeli sajtó komoly segítsége mellett - a szalonalapítók összetalálkozására és a köztük létező viszonyrendszer nagyon szerencsés konstellációjára volt szükség. A sikerhez ugyanannyira kellett a bulldog-elszántságú, extravaganciát sem nélkülöző, művészi tehetségét feladó s ezért valami kárpótlásra vágyó Róza, mint az erős 48-as családi indíttatású, ősmagyarságát kereső, mindenkit elbájoló Feszty és az 1880-as évektől az irodalmi piacosodási szisztéma felé is tájékozódó, nemzeti jelképpé növő Jókai. „Három nagy fantázia és még nagyobb kedély került itten egy födél alá - ahogy Bródy Sándor írta. - Az első még mindig boldoggá akarta tenni a világot, a második csak Magyarországot, a harmadik, az asszony, csak a családja örök és megzavarhatatlan boldogságát kontemplálja és végig nézvén a száz öles udvarkerten, mondja: Ebből megcsináljuk a Paradicsomot! [...] A festő enged, a költő is enged a maga álláspontjából, hamar megegyeznek, nagyon is egymásnak való emberek. Az egyik a honfoglalást írja versekben, a másik meghódolt és elesett tótokkal némettel, törökkel és vitéz magyarokkal népesíti be éppen mos70 Bródy, i. m., 372-374. 71 Feszty Árpád levele K. Lippich Eleknek, d. n. OSzK tan a milléniumra végszámra szőtt vásznakat. [...] csupa magyar dolog.. ."

70 Az pedig, hogy Justh halála és Jókai kedvtelen kiszorulása után a szalonban az eszmei megalapozottságot a mind pátosztelibb 48-asság hangsúlyozása és a divathistorizmus kedvelte díszletek és a sziporkázó, de egyre magamutogatóbb ötletek kezdték mind jobban kiváltani - mindezek után szinte természetesnek tekinthető. Hármuk közül láthatólag leghamarabb (Róza és Árpád előtt sokig észrevétlenül) Jókainak üresedtek ki a szalonélet nyújtotta lehetőségek, és ez jó pár évvel korábban megtörtént, mint a második házasság körüli botrányos távozás közös otthonukból. Az együttlakást minden valószínűség szerint pontosan az egymás iránti szeretet (és talán a megszokás) tartotta még évekig életben. A szalon korlátaival, esendőségeivel, esetenkénti túlkomolykodásával, olykori infantilizmusával, ügyetlenkedéseivel mégis fontos társasági feladatot kapott, és lassú kiüresedését a szalon vendégei vették észre legkésőbb. S ha ez így történt, hiába őrlődött Feszty Árpád: „... kérdés az, hogy az ember nyakába vegye-e a világot - vagy itthon maradjon magyar művésznek - aminek indult - és amire az egész eddigi életét megengedem hogy bolondul - bazírozta. Hosszú ideig azt hittem, hogy ez nemzetem iránti kötelességem - most pedig belátom, hogy veszett fene - csak kellemetlen alakká váltam ezzel a hóbortos ideámmal." 1 Kt., Lt., a kézirattári rájegyzés szerinti 30. levél.