A Farkasréti Temető 1. - Budapesti Negyed 40. (2003. nyár)

TÓTH VILMOS A Farkasréti temető története

nevezhető „ellenzékinek". A Kerepesi úti temetőben betiltották az egyházi szertartásokat, és a Fővárosi Tanács kompetenciája lett a — munkásmozgalmi parcellákon kívüli — sírhelyek felajánlása, így a civil temetkezés ellenőrzés alá esett. A további fővárosi sírkertek közül pedig Farkasrét volt a legrangosabb és legattraktívabb, így természetszerűleg hagyományozódott rá az elittemető státusa: mindazok számára, akik valamilyen értelemben kívánatosnak tartották a funerális reprezentációt, Farkasrét vált az elsődleges helyszínné. Itt kapcsolódhatunk vissza a másik hiedelemhez, Farkasrét „népfrontos" voltához. Farkasrét csak annyiban tekinthető „népfrontosnak", amennyire a Kerepesi úti temető „munkásmozgalminak". Farkasréten nem a tudatosság, hanem a kényszerűség eredményezte, hogy számos „népfrontos" személyiség sírja ide került. A Flazafias Népfront, amely 1956 után elsősorban a politikai alternativitás illúzióját és a Párt homályos szövetségkereső politikáját szolgálta, a hatvanas-hetvenes években egyébként sem Farkasréthez, inkább a Kerepesi úti temetőhöz kötődött: fővárosi bizottsága hozta létre 1968-ban a Nemzeti Pantheon Akcióbizottságot (a későbbi Nemzeti Sírkert Bizottságot), melynek elsődleges célja a pesti sírkert régi síremlékegyüttesének megmentése volt. A Farkasréri temetőhöz kötődő harmadik fontos sztereotípia: a „művésztemető". Jóllehet az ötvenes évektől — a fenti okok miatt — nagymértékben megnőtt az ide temetett kiválóságok száma, ez éppúgy igaz a tudósokra, az egyházi személyekre vagy a sportolókra, mint a művészekre. „Művészparcellát" a 20. században mind a Kerepesi úti, mind a Farkasréti temetőben kialakítottak, de az utóbbi valóban jóval ismertebb. Farkasrét kapcsán külön kiemelendő az utóbbi négy-öt évtizedben tragikus körülmények közt elhunyt, önpusztításba belehalt vagy öngyilkossá lett művészek sora, akiknek sírja nem egyszer zarándokhelyként, profán szentkultusz helyszíneként működik. El kell fogadni, hogy Farkasrét népszerűségét elsődlegesen a művészsírok növelték meg, s hogy Farkasrétnek éppen a széles körben népszerű személyek — színészek, sportolók, nótaénekesek, korai médiasztárok — emlékhelyei miatt nincs alternatívája a tömegek szemében, ugyanakkor újra és újra hangsúlyozni kell, hogy Farkasrétet nem csupán a művészvilág itteni temetkezése tette fontossá, jelentősége sokkal komplexebb. A Kerepesi úti temetőben a múlttal, Farkasréten elsősorban a félmúlttal szembesülünk. A Kerepesi úti temetőt Vörösmarty és Arany, Deák és Kossuth, Ybl és Jókai, Mikszáth és Ady, Krúdy és Koszrolányi neve fémjelzi, Farkasrétet Kodály és Bartók, Szekfű és Jászi, Németh László és Illyés, Weöres és Pilinszky, Kabos Gyula és Solti György. Látható a különbség: a farkasréti síremlék-együttes időben jóval közelebb áll hozzánk, az itt nyugvó neves személyek döntő többsége a 20. század második felének halottja. Kiemelendő, hogy ugyanebben az időszakban vált jelentőssé Farkasréten a pantheonizáciő számos formája: utalhatunk például az akadémiai parcellák vagy az említett „művészparcella" kialakítására. Az 1952 előtt elhunytak sírjai Farkasréten a jóval kevésbé ismert minoritást jelentik, a 19. századi, valamint a 20. század első