Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

Megdermedtem. Ez húszesztendei munkásság jutalma, ez minden eredmény, tisztesség, közhivatal, népszerűség, amit elérnem sikerült. Mumus vagyok az Ügynök utcában! Egy kicsit kijózanodva léptem ki a fürdőkádból. 183. Dal Az életem javát már eltemettem, Az ifjúságom elmaradt mögöttem, Mint vén koldus mögött a sánta eb. A maradékbul éldegélek holtig S ha meghalok, ki mondja majd, hogy volt itt Valaki, százezreknél becsesebb? Ki mondja? Senki. Senki meg nem értett. Igaz mértékkel nékem sose mértek, Megcsaltak és kifosztva állok itt. Ki bánja? Mindegy. Nem fáj. Nem panaszlom, Hogy múzsám és a többi csókos asszony Másoknak adta legjobb csókjait. Rablók, hódítók, költők és királyok, Nyüzsögjetek! En csöndben félreál/ok, Nem izgat vágy és nem hevít a hit. Oda nem adnám semmiért nyugalmam És csak magamnak dúdolgatom halkan A bölcs lemondás fanyar dalait. 184. Ha igaz, ma este végre színrekerül egy vígjáték, amely négy év óta tengeri kígyó gyanánt húzódik végig az újságok színházi rovatán. Hol itt merült föl, hol ott, hol emitt adattam elő, hol amott, hol sehol. Ha a rovatvezető kifogyott a hírekből, „A kis cukrászdá"-ról mindig lehetett valamit írni, csak úgy, mint szebb időkben a fiumei cápáról és a szerencsétlen parasztról, akit a farkasok kiettek a csizmából. Lelke mélyén minden színházi ember meg volt győződve arról, hogy „A kis cukrászda" nincs, nem volt, és sohasem is lesz meg.