Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

lókat, egész nap csöndesen pipázott. Amikor nem pipázott, pipáját tisz­togatta. A többi cigarettázott. Még Nagyanyó is. Pokoli füst volt a szobában, a kihűlt füst szaga orrot facsart. Halkan, suttogón beszélt mindenki. És mindenkinél többet Nagyanyó. De ő sem alkalmatlankodott a fiataloknak. Nagyapóval vitatkozott csak, utasította, dirigálta, ráncbaszedte. Ugyanak­kor azonban anyáskodott vele, gondoskodott róla, dédelgette, fésülte, meg­igazította a sálját, teát főzött neki, ápolta és féltette. Jobban, mint önnön­magát. Holott kettejük közül ő volt az ijedező, a betegecske, esendő. Nagyapó nagy darab, szálas, vállas ember volt, fehér sörényű, bozontos sza­kállú. Amikor a sziréna megszólalt, Nagyanyó úgy megbújt Nagyapó mel­lén, majdnem a szakállában, mint vihar elől a kis madár a biztonságos bozót­ban. Nagyapó szelíden simogatta Nagyanyó haját. Gyönge kis védelem volt ez, de mégis megnyugtatta Nagyanyót, aki talán azt képzelte, hogy töré­keny testével, mint valami eleven páncéllal inkább ő védelmezi az erős Nagyapót. A fiatalok ilyenkor egy percnyi megilletődöttséggel nézték őket, nevettek is rajtuk, arra azonban nem értek rá, hogy hosszasabban foglalkoz­zanak velük. Magukkal kellett törődniük, elhelyezkedniük valami fedezék­félében, noha ez is céltalan volt, mert nem lehetett tudni, honnan csap le rájuk a halál, felülről-e vagy oldalról, az utca felől-e vagy az udvar felől, az aj­tón jön-e be vagy az ablakon? Immár nemcsak repülők kóvályogtak a kör­nyéken, hanem a ház maga is beleesett a tűzvonalba. Több gránátot és légi aknát kapott is már, oroszt is, németet is, kéményei összeroskadtak, a tető gerendái úgy meredtek égnek, mint meztelen bordák, erkélyei letöredez­tek, ablakai betörtek, a szomszéd lakás elpusztult, az utca túlsó oldalán ki­égtek a házak, egyik-másik romba dőlt, kormosán feketéllett a hó alatt. Nagyapóék és lakótársaik nem mertek a ház óvóhelyére lemenni, annak tö­kéletes biztonsága ennél a bizonytalanságnál is ijesztőbb és fenyegetőbb volt. Hátha valamelyik lakó följelenti őket? Az óvóhelyre csak a lakás méltó­ságos gazdája és Ilus néni ment le. A háznak voltak csöndesebb órái is. Az igazi ostrom még nem kezdődött meg. Az ellenfelek tapogatták csak egymást. Mint a cirkuszban mérkőzés előtt az ormótlan, szörnyű díjbirkózók, egymás izmait markolászták, egy­más nyakát, egymás vállát ütögették. Meztelen testükön nagyokat csattan­tak ezek az ütések. Amikor a lövöldözés elült, a szoba lakói békés polgári életet éltek, kártyáztak, olvasgattak, politizáltak, cigarettát töltöttek, egyik-másik levelet írt vagy valami naplófélét, amelyben pontosan följe­gyezte az eseményeket, az eljövendő világ történetének hiteles adatait. Nagyanyó ilyenkor Nagyapót gyötörte. Szelíden, szeretettel, de konok kö­vetkezetességgel.

Next

/
Oldalképek
Tartalom