Heltai Jenő breviárium 2. - Budapesti Negyed 39. (2003. tavasz).

Nincs jó barátom, szeretóm, kutyám, Nincs kutyabőröm, se fám, se családfám, Nagyon szerény batyuval ballagok Alattatok, kegyetlen csillagok, Kik a magasból gúnyos pislogással Néztek le rám, csak néztek és lenéztek. Én nem a hangyától tanultam. Az én tanítóm a tücsök volt. Mit magyarázzam koldus voltomat, Hogy mennyi munkám, vérem és velőm, Iparkodásom, elherdált időm, Hiába-harcom, csúfolt igazam Ömlött a céltalanság tengerébe, Mióta megtanultam járni, várni És két karom meddőn kitárni Magamfaragta álmaim felé! Csak ezt gyűjtöttem hatvan év alatt: Almokat — úgy, mint bélyeget a gyermek. Sok furcsa, tarka, drága, ritka álmot, Melyet a forgalomból rég kivontak. Egyetlenegy példány van csak belőlük: Az enyém! 279. Utóhang Heltaihoz Aki új darabjával a Vígszínház közönsége elé lépett, olyasmit érezhetett, hogy utoljára szól színpadról emberekhez. A darab legalábbis erre vall: utóhang egy sok tapsban elfoszlott élethez. Az önmagán ítélkező író csendes, szomorú jogon kéredzkedik be nézői szívébe. „Ha felületes és vásári is, de hébe-hóba költő." „Ha rossz költő is, de költő", mondja magáról a hős, aki maga is színpadi szerző s halála előtt szemétnek érzi mindazt, amit odáig csinált. A felvonások után egy öreg ember jön ki s szomorú alázatos meghajlásban ismétli el, amit főhőse nagyobb garral gyónt és bizonyított. A tehetség önvádja a legnagyobb szenvedés, melyet bordáink ketrece fogva tarthat. Amiért vádol, a világ szemében sokszor nem is vétek; erkölcs és szív törvényei szerint néha épp az lenne bűn, ha engednél neki. Egy családot kellene magad körül széttaposni, egy kedves embert a halálba kergetni; nem bírod s a kifejlődésében gátolt tehetség, a létedbe zárt eszme téged