Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Bolyongva réten, járva erdőt, Pihenve sűrű fák alatt: Te átkaroltál, szép királyné, S én szomorún csókoltalak. Tudtam, a dalnak mi a vége: A mi időnk hamar lejár, Nem volt a csókunk soha vidám — Be kár érettünk, óh, be kár! Még csak nem is ölelkezik majd Sírunk fölött két rózsatő, Amely kettészakadt szivekből Egy éj alatt bimbózva nő. Nem fonja együvé szerelmünk Még az a hant se, mely lezár, Meghalni sem lesz érdemes hát, — Be kár érettünk, óh, be kár! A KIRÁLYNÉ: Csöndes, őszi este... illik is hozzája Szomorú szerelmünk szomorú nótája! A KÖLTŐ: (aki könnyekig elérzékenyült és zsebkendőjével a szemét törli) így még soha meg nem hatott semmi! És itt áll a longobárdok bősz királya és meg fogja ölni őket! De szomorú az élet! A KIRÁLY: (tompán nyögve) Ah! A KÖLTŐ: Mit látok? Alarik, maga is meg van hatva? Még csak ez kellett! Előre! Végezzen velük! A KIRÁLY: (újra kirántja a kardját) Hah árulók! Eljött a pillanat! A KIRÁLYNÉ és AZ APRÓD: (együtt) Királyom! (Térdre borulnak) A KIRÁLY: Ma végre itt a nap, Hogy arcotokrul az álarc lehull És bűnös csókotok ma vérbe fúl. A KIRÁLYNÉ: Kegyelmezz óh, királyom — őneki! A KIRÁLY: Még itt is őt dédelgeti! AZ APRÓD: Csak engem ölj meg és ne őt, Ne éreztesd a gyöngével erőd. A KIRÁLYNÉ: Irgalmadat nem magamért esengem, Én csaltam őt — nem ő csalt bűnre engem!