Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Szomorúan néztünk egymásra. Honnan vegyünk kenyeret? Mert ehhez igazán már egy garasra lett volna szükségünk. Két krajcárral pedig már igazán nem maradhatunk adósai a péknek! Csüggedésünk azonban nem sokáig tartott. Az őrnagynak határozottan jó napja volt. Új ötlete támadt. Ez ötlet társaságában lerohant a lépcsőn. Le a sarki pékhez. A sarki pék két kisasszony volt. Két testvér, kedves, vidám lányok, Margot és Juliette. Már régóta lelkesen udvaroltunk nekik, természetesen az erkölcs és illem határain belül. Negyedóra múlva az őrnagy visszajött, Margot kisasszonnyal a karján. Margot kisasszony viszont egy egész kenyérrel a karján jelent meg. — Van aprópénzed? — kérdezte az őrnagy tőlem. — Mert nálam nem volt, és így a kisasszony szíves volt felfáradni... Kutatni kezdtem a zsebeimben. — Fájdalom, nincs — mondtam aztán mélabúsan. — 0, nem baj — mondta most a pékkisasszony, akit a pástétomok és borok óriási tömege teljesen megnyugtatott —, ráér holnap is. Letette a kenyeret, és menni akart. De az őrnagy megfogta a karját. Margot csodálkozva nézett rá. — Kisasszony — mondta az őrnagy meghatottan —, ez a rendkívüli előzékenység hálát követel. Engedje meg, hogy meghívjuk vacsorára... Vegyen részt szerény estebédünkön... És nagyúri mozdulattal a pástétomokra mutatott. A pékkisasszony pillanatig habozott. Aztán lenevette magát: — Nem bánom. Tíz perc múlva úgyis zárunk, és ha addig várnak... — Akár tíz évig is — mondta az őrnagy udvariasan, holott már szédült az éhségtől. — És... ha nincs ellene kifogásuk... meghívom a húgomat, Juliette-et is... — Hívja meg! — mondtam, és most már én mutattam nagyúri mozdulattal a pezsgőre. — Ahol három embernek van mit innia, ott a negyedik sem fog szomjan elepedni... Gyönyörű vacsora volt. És amikor másnap a pénzes levélhordóval történt váratlan kibékülés révén — ki akartuk fizetni a kenyeret, a pékkisasszonyok hevesen tiltakoztak. — Nem, nem — mondták, miközben gyöngéden és szerelmesen néztek reánk —szó sem lehet róla... Ha egy kicsit szeretnek minket, akkor engedjék meg, hogy a vacsorájukhoz ezentúl is mi adhassuk a kenyeret...