Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

— Most pedig add elő az ennivalókat! — mondta Heltai Jenő. — Az ennivalókat? — Természetesen! — Ahá, te lusta vagy kipakolni! — szóltam nevetve és fürgén az őtáskájához siettem. A zárat feszegettem éppen, amikor Heltai figyelmeztetett: — Te, itt valami tévedés lett! Az az én táskám... — Hát persze, hogy a tiéd! — Ott keresed az ennivalókat? — Hát hol keressem? — Akkor ugyan rossz helyen keresed, mert — abban ugyan nem találsz semmit. Az én táskám üres... — Üres? — Annyi baj legyen! Eléglesz az is, amiatiedben vanlVagy nem a táskádban rejtegeted a karácsonyi kincseket? Az ablakban, a szekrényben, vagy az ágy alatt?... Most már kitört belőlem a sírás-nevetés: — Na, te ugyan jó helyre kopogtattál be karácsony estén!... Én meg jó vendéget kaptam... De bizony csak olyan kényszeredett nevetés volt ez. Alapjában nagyon le voltunk sújtva és — mi tagadás -— a gyomrunk is lázadozott már. Legalább is úgy korgott, morgott, hogy nem tagadhattuk le egymás előtt a valóságot: — Itt állunk mind a ketten, két magyar költő, karácsony estélyen, Pá­rizsban, és — éhesek vagyunk... Nagyon, nagyon éhesek... Kiderült, hogy Heltai azt hitte: nekem van. Kiderült, hogy én azért örül­tem olyan rendkívüli módon és a szokottnál is jobban a jövetelének, mert azt hittem: neki van. Holott egyikünknek sem volt semmije... Azért a befejezés nem volt rossz. Egy kedves szomszédunk később, igaz, hogy csak vacsora után, áthívott a családja körébe, ahol jutott még nekünk is a karácsony ünnepi eledelekből... Másnap aztán korán reggel megjött a postás, a csomagokkal és pénzt is hozott és mi olyan pót karácsony estét rendez­tünk, hogy még ma is emlékezem rá... Pedig a régi, párisi élményekből már csak a fájdalmas és szomorú eseményekre emlékszem. A jót olyan hamar el­felejti az ember... Eddig tartott a karácsonyi mese, melynek végén Szomory Dezső újra visszaült az or­gonája mellé és megint felcsendült a régi olasz hangszer sípjaiból a középkori zsoltár.

Next

/
Oldalképek
Tartalom