Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

Vacsora, kenyér stb. Puyborche márkitól hallottam a következő történetet. Egy szép tavaszi napon arra virradtunk, hogy egy megveszekedett krajcár sincs az egész házban. Ha azt mondom: az egész házban, ez alatt voltaképpen csak két szoba értendő, az a két szoba, amelyben Stopp Jeremiás Hugó nikaraguai őrnagy meg én laktunk. Kettőnk közül az őrnagy volt a vagyonosabb, ő tehát az ötödik emeleten lakott, én pedig a feje fölött, a hatodikon, egy mogorva és vén házban, amelynek erkélyéről bizonyos lenézéssel sújtottuk a lábunk alatt nyüzsgő Párizst. Ha pénzünk nem is volt, de itt legalább közel voltunk a csillagokhoz, a szelíd és becsületes csillagokhoz, amelyek egyforma szeretettel ragyognak az éhes emberre meg a jóllakottra. Azonban a csillagokból nem lehet megélni — legalább ez volt az őrnagy egyéni véleménye —, és az ő elérhetetlen ezüstjük csak annál nagyobb szomjúságot kelt az emberben más, megközelíthetőbb ezüstneműek irányában. Innen a távolból úgy látszott, mintha a magános égbolt csupa vadonatúj frankkal lett volna kirakva, a hold pedig az ő sárgásvörös fényében gyönyörű és óriási húszfrankos aranynak látszott. O, Istenem, ha mindezt fel lehetett volna váltani rézpénzre! Eletünk ez idő szerint nem volt változatos. Este álmodoztunk, nappal koplaltunk. így az idő pompásan telt, mindaddig a fönt nevezett napig, amelyen beköszöntött hozzánk a végleges pénztelenség. Ezen a napon az őrnagy műértő szemmel végignézte a két szobát, úgy a magáét, mint az enyémet. És minthogy egyikben sem talált valami értékesíthető tárgyat, komor gondolatokba mélyedt. Kalandos tervek száguldoztak keresztül az agyán, míg én, aki büszkén fatalistának vallom magamat, csöndes megadással nyújtózkodtam az ócska díványon. — A nap lement, eljött az est. És a pénzes levélhordó nem jött el! — szavalta az őrnagy vészjósló hangon. A szemrehányás, amellyel a pénzes levélhordót illette, annál igaztalanabb volt, mert a pénzes levélhordónak semmi oka sem volt arra, hogy eljöjjön hozzánk. Régóta feszült viszonyban voltunk vele, és sértődötten kerülte a házunk tájékát. — Valamit mégiscsak kellene csinálni! — indítványoztam én, miközben még kényelmesebben elhelyezkedtem a díványon. — Valamit, valamit, de mit? — tört ki a kétségbeesés az őrnagyból. -— Honnan teremtsük elő azt a pár frankot, amelyen megvacsorázunk? Mert a próféta szakállára esküszöm, én ma nem fekszem le vacsora nélkül.