Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

ban, olcsó kis kalapjában, amelyre keskeny, fehér szalagot varrt egyéni díszül. Fiatal fecske volt a vörös bársonypamlagon gőgösködő tarka, öreg kakaduk és paradicsommadarak között. Amikor észrevette, hogy figyeljük, táncolás közben kedvesen mosolygott ránk, hálásan hajlongott felénk, amikor megtapsoltuk. Léda indítványára meghívtuk asztalunkhoz, és megkínáltuk egy pohár pezsgővel. Halk és finom volt és mégis mulatságos, elfogulatlan és elmés, engedelmesen és türelmesen felelt kíváncsi kérdéseinkre. Léda is erősen faggatta, mit csinál, hogyan él. Nem titkolózott, de nem is hivalkodott, egyszerűen és becsületesen felelt, az úri dáma nyugodt biztonságával ült közöttünk, keveset ivott, inkább a sós mandulát csipegette. Föl-fölugrott, táncolt egyet, azután megint visszajött hozzánk, régi barátait látta bennünk. Lassan-lassan mindjobban megoldódott a nyelve. Elmondta nekünk, amit úgyis láttunk rajta, betegség támadta meg a tüdejét, nem volna szabad táncolnia. Délre kellene mennie, Afrikába, egy kis egészségért, vagy valahová hegyes vidékre... de nem mehet, nincs pénze. Most már nemcsak gyönyörködtünk benne, sajnáltuk is, ahogy hervadt és lángolt az arca, ahogy elfúlt a lélegzete, ahogy szűk kis mellére tette átlátszó kezét. Léda anyai gyöngédséggel dédelgette, meg is ajándékozta, ahogy mindannyian. De ezzel nem érte be. Azt mondta: — Elmegyünk innen, és soha többé nem látjuk. 0 se minket. Valami örömet szeretnék szerezni neki, hogy tudja, holnap is gondolunk rá... Azt eszelte ki, hogy másnapra meghívja ebédre a Rue de Lévisbe. Meghívott minket is. A kislány nagyon kedvesen megköszönte a meghívást, el is fogadta. Ahogy egyik úri dáma elfogadja a másiknak a meghívását. Délben megjelent Lédáéknál. Soha ennél szomorúbb ebédet! A kislány kiöltözött erre az alkalomra. Valamelyik, ha nem egyetlen, kissé rikító estélyiruháját vette föl, félszeg és zavart volt a komoly polgári ebédlőben, száját alig merte kinyitni... oui monsieur:.. non madame... jóformán ez volt minden. Haldokló kis pillangója a lángoló éjszakának, a déli napsütésben bágyadt és fakó volt. Hajnalig táncolt, és aligha aludta ki magát... akik tegnap barátai voltunk az ő otthonában, idegenek voltunk számára az idegen, polgári világban. Hiába kedveskedtünk neki, hiába dédelgettük, bennünk is kihűlt már az éjszaka láza, üres udvariaskodás, hazugság és játék volt minden, amit vele csináltunk... mindannyian megkönnyebbültünk, amikor mindjárt ebéd után tapintatosan és megértőn mentegetőzni kezdett, hogy sietnie kell, várják... Nem mertük tartóztatni, elment. Hallgattunk. Egy kicsit kényelmetlenül néztünk egymásra, tudtuk, hogy többé nem megyünk a Döglött Patkányba, soha többé nem látjuk ezt a kislányt. Egyikünk eltúlzott udvarias-