Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

A szép, a hóbortos Joujou kisasszony, Hogy megbocsássad néki ezt a vétket S szetesd ezentúl úgy amint ő téged! Úgy jöttem el, hogy minden ember lásson Úgy mondom el szerelmi vallomásom, Hogy az egész mindenség tudja meg, Hogy édes lázban éretted remeg Szerelmes testem minden porcikája S hogy szomjas ajkam csókodat kívánja. Te édesem, te üdvöm, mindenségem, A legragyogóbb csillag fönn az égen Szerelmednél tisztábban nem ragyog, Győztél poétám, a tiéd vagyok! Amikor láttam, hogy poéta-lelked Minden piciny dalodba belehelted, Amikor láttam, hogy minden dalodban Egy boldogtalan ember szíve dobban: Nem bántam akkor, történjék akármi, De nem fogok tovább még ellenállni! Fut az idő és mindent összerombol, Bolond, ki már ma a holnapra gondol, Az okos emberek sietnek, Mi okosak vagyunk és én szeretlek! ARLEQUINO: (magában) Oly különösen érzem magamat, A győzelem boldogságot nem ad S ami után epedve vágyakoztam, Hogy édes csókban összeforrva, hosszan Tartsuk így átkarolva egymást ketten, Amire vágytam, mi után epedtem, Minek reménye kínzott és gyötört: Nem ad szívemnek többé már gyönyört. Én nem tudom megmondani: mit érzek, Talán varázslat, ördöngös igézet Keze pusztított hóbortos szívemben, Talán boszorkányság tart fogva engem: De, amióta tudom, hogy szeret, Még a szemébe nézni sem merek, Mert attól félek, megláthatja benne, Hogy nem kell immár csókja, sem szerelme!