Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

JOUJOU KISASSZONY: (meglepetve) Mi az, barátom? Min gondolkodói? Hisz minden istenadta kurta perc, Melyet habozva így elvesztegetsz, Örökkön-tartó, gyötrelmes pokol Az én szegény, szerelmes kis szívemnek, Amely egyetlen üdvét tudja benned! Ki, ha csókolhat, nem csókol, az bamba. Arlequino, mért nem sietsz karomba? ARLEQUINO: (rövidhabozás után) Nagyságos asszonyom, bocsássa meg, Ha most az egyszer őszinte leszek. Nem lehetetlen, hogy tán fájni fog Az, amit önnel mostan tudatok, De hát hiába, isten a tudója, Én nem tehettem, nem tehetek róla! JOUJOU KISASSZONY: Nagy isten! mit fogok most hallani? ARLEQUINO: Nos hát, muszáj vagyok bevallani, Hogy bár a szívem csaknem megrepedt, Én sohasem szerettem kegyedet. A dolog immár tisztán áll előttem, Én madrigálba, ritornellbe szőttem Az ön csodás szépségét asszonyom S ezentúl is még dalomba fonom A míg lehet, szabad csak énekelnem Az én szegény, boldogtalan szerelmem. Én nem tudok ujjongani, csak sírni, A boldog ember nem tud verset írni S csak sírással lehet sikert aratni: Én boldogtalan akarok maradni. Lemondok — bár szememben könny ragyog, De első sorban versíró vagyok. Nagysád, ön engemet ennyit sem érdekel, Nekem nem szerető, nekem csak théma kell. Színleljen ismét megvetést, közönyt, S én ismét hőn fogom szeretni önt. Ha ön szeretne, én más ideált keresnék, Szép asszonyom, még dolgom van. Jó estét!