Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

ékkő, melyeknek fénye-tüze keresztülizzik meséinek ritka egyszerű drámaiságán. Hisz akkor Maupassant-t is védeni kellene és az átlátszó kék levegőt és az olasz tavakat és az édes refosco bort. 140. A szomorú királyleány Volt egyszer egy királyleány, aki nem tudott nevetni. Apja, az öreg király, már fél országát is odaígérte annak, aki leányát megnevetteti. Majd odaígérte egész országát is, de bizony senki sem akadt, aki mosolyt tudott volna varázsolni a királyleány szomorú orcájára. Egyszer a királyleány a kertben meglátott egy fiatal párt. A kert egyik padján egy szép leány ült, előtte egy fiatalember térdelt. A leány mozdulatlanul, hidegen nézett maga elé, a legény ellenben sóhajtozott, szívére tette a kezét, az ég felé fordította szemét, sírt, könyörgött, szenvedett, szavalt, dühöngött, őrjöngött, kétségbeesett, újra megszelídült, újra megvadult, egyáltalában olyan furcsán és mulatságosan mókázott, hogy a királyleány hangosan fölkacagott. — Soha ilyen furcsa és mulatságos embert! — mondta udvarhölgyeinek, és könnye csorgott a nagy nevetésben. — Hívjátok ide a leányt meg a fiút! Amikor a pár ott állt előtte, a királyleány megkérdezte a fiút: — Hogy van az, hogy olyan mulatságos és szívderítő tudsz lenni? Hogy megnevettetsz még engem is, akire a vidámság orvosai eredménytelenül pazarolták minden tudományukat? A fiú nem értette a dolgot, de a leány megfelelt helyette. — Szerelmes belém — magyarázta a királyleánynak —, én meg nem szeretem! — Rögtön szeretni fogod — parancsolta a királyleány haragosan —, azt is látni akarom! A leány engedelmeskedett. Megölelte a fiút, az boldogan csókolni kezdte. De a királyleány elfintorította az orrát. — Ez már nem olyan mulatságos! — mondta kicsinylőn. Es a leányhoz fordulva, hozzátette: — Neked volt igazad. Amúgy sokkal tréfásabb... Rögtön keressetek embereket, akik szerelmesek belém! És azontúl a királyleány egész nap nevetett...