Heltai Jenő breviárium 1. - Budapesti Negyed 38. (2002. tél)

A Prérik Gyöngye Első szerelmem, Maggie, a Prérik Gyöngye volt. Vidéken laktunk, a Duna mellett, egy rendezett tanácsú városban. Ez volt nálunk az egyetlen rendezett dolog. A gázvilágítás a jövő kétes homályában késett még, az állandó színház pedig a tündérmesék országában. A nyári színkörbe beesett az eső, a közönség csak a cirkuszba járt, a cirkuszba, amely a vásártéren állt. A mozit nem találták föl még. Az öreg Canarelli, a cirkuszigazgató, minden tavasszal pontosan megje­lent. Délelőtt fehér szamáron járta be az utcákat, és beszedte a bérletet, délután hozzáfogott a cirkuszépítéshez. Mi, gyerekek, testületileg kivonul­tunk a vásártérre, mert a cirkuszépítés mulatságos munkájából mi is ki szoktuk volt venni részünket. Hordtuk a deszkát, tartottuk a ponyvát, ki­bontottuk az összecsomósodott köteleket, és boldogok voltunk, ha az öreg Canarelli vagy a Dummer Auguszt akrobatatehetséget fedezett föl ben­nünk. Mire a bódé fölépült, a manézs minden titkát tudtuk, és az egész sze­mélyzet barátunk volt. Kisujjunkban volt a műsor, de odahaza a világért sem árultuk volna el. Nagy titkolózva emlegettük, hogy a cirkusz veszedelme­sen szép lesz, és hogy az öreg Canarelli szenzációs újdonságokat hozott. Legföljebb a lányoknak súgtuk meg szigorú titoktartás terhe alatt, hogy Im­perátor, a fehér sörényű, fekete arabs paripa megint itt van, és nagyobbat ugrik, mint tavaly... Abban az esztendőben, amely első szerelmem történetével szorosan összefügg, Maggie, a Prérik Gyöngye, első ízben volt tagja Canarelli társula­tának. Halovány, karcsú, fekete leány volt, szemében veszedelmes tűz lo­bogott. Minden este rézszínű trikóban, üveggyöngyökkel, tollakkal és cse­csebecsékkel, tarka, vad ékszerekkel fölcicomázottan foglalt helyet egy deszkaállvány előtt, egy fantasztikusan öltözött, hórihorgas, rosszképű le­gény pedig vad ugrándozások és üvöltések közepette késeket és baltákat hajigált feléje. Ez az úr Fürge Sasnak nevezte és az apacs törzsből származó­nak vallotta magát. Kellemesen hátborzongató mutatvány volt, csodáltuk a legény ügyességét és a szép leány bátorságát. Mindezeken felül hamisítat­lan rézbőrűeknek ítéltük őket. Ez döntötte el sorsomat. Ki nem rajongott valamikor Vadölőért, Bőrharisnyáért és az Utolsó Mohi­kánért? Ki nem gyászolta Uncas szomorú halálát, ki nem adózott tisztelet­tel és csodálkozással a Nagy Kígyó eszének és Sólyomszem romantikus be­csületességének? Ma, amikor ezeket a sorokat írom, gyermekes elérzé­kenyüléssel gondolok vissza arra az időre, amikor pajtásaimmal nagy és bá­tor indián törzset alapítottunk, és a kis Duna-sziget sűrű bokraiból vakmerő

Next

/
Oldalképek
Tartalom