Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

TAR SÁNDOR 6714-es személy

lestük, éppen egy árokban dolgoztunk, hát jön a pofa, nekikészül, Gyula meg odamegyen egy lapáttal hogy az ürge észre ne vegye, és alá tartotta, a pofa aztán teleeresztette, ez meg eljött vele, de már röhögtünk! A pofa aztán felállt, maga alá nézett, ahogyan szokott az ember, hát nem talál semmit! Úgy képzeljétek el, hogy az levetkezett teljesen, kirázta a gatyáját, mindenit, a bakancsot, mink meg majd megdöglöttünk, de nem szóltunk. .. " Nevetés, nevetés, kiabálás, a fiatal pár ismét iszik. „Az semmi, uraim, már engedelmet, és ha más is akarja hallani, akkor egy fasírtot kérek, mert itt valaki fasírtot eszik, már engedelmet" „Anyuuu!", tör fel a farkasüvöltésszerű hang az egyik katona ajkáról, a többiek nevetik, utánozni próbálják. „Fogom, tapogatom óvatosan, az isten, micsoda ez a szőrös, hát a tehén..." Nevetés, anyuuu, aztán előkerül egy üveg, a lent fekvő öregember arcát elborítja a cigarettahamu. „...nekem hiába is beszéltek! Az a baj, hogy nem tudunk mi élni! Élni! Meg hát ha tudnánk is, hát hogyan? Hát hogyan, kérdem én!" „Ne ordíts, te hülye, így sose fogod megtudni!" „Mit érdekel engem! Nekem négy lovam volt! Négy! Most meg mi vagyok? Mi vagyok? A föld alatt, Pesten! Vakondok!" „Jól van már, ülj le, játszol, vagy nem?" „Mint a vakondok..." Félig feláll, kiabál, a mellette ülő nevetve húzza vissza újra és újra, majd megunva átöleli hátulról, és lerántja az ülésre a kiabálót, aki széttárt kézzel zuhan hátra, feje a támlának ütődik, körülnéz, mint aki most ébred, bort töltenek a szájába. „Kaszáltam, már engedelmet, és lecsaptam egy dongófészek tetejét, tetszenek tudni, és futás. A dongó meg bele a bakancsomba, gyorsan leülök, oldoznám, nem megy, elő a kést, így alulról, nyessz, akkor ment ki a jobb szemem, már engedelmet, egy év múlva a másik bakancs, a bal, meg a bal szemem, nyessz..." „Rossz helyen állnak a fák...", énekli a fiú érdes kamaszhangján, a kövér nő a mellette ülő férfival csókolózik csorgó nyállal, mosolyogva, egy férfi imbolyogva feláll és kivizel az ablakon, visszarántják, pantallója szárán végigfut a nedvesség. Állomás. Lesegítenek valakit. „Van vagy negyven disznóm, az asszony intéz mindent, én ilyenkor kihányom a ganét alóla, begórom a szalmát, éppen elég..." „Az asszony meg fogad maga mellé valami legényt, míg te Pesten vagy!" „Na hiszen, azt tudjam én meg!" „Nem tudod ám meg! Mert aki itthon van, az mind ellened van, te meg csak hordod haza a pénzt!" „Én elintéztem a dolgot, komám! Terhes az asszony. Ez a legbiztosabb, hogy terhes. Amíg én Pesten leszek, ő terhes lesz!" „Van valami öv, azt mondják, az asszony derekára teszik és kulcsra jár!" „Máma már mindenhez lehet kulcsot kapni, komám, míg te vacakolsz a kulccsal, egy iparos már rég megpiszkálta az asszonyt!" Állomás. „Anyuuu! Anyuuu! Anyuuu!" A katonák valakinek szánják ezt az anyuuuzást, aki nem látszik, csak a peronról, aztán egymásra esnek, az öregre, üvegcsörömpölés, a kártyázók váratlanul felordí-