Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

TAR SÁNDOR 6714-es személy

tudnak magukról. Ilyenkor aztán, amíg a pénzből tart, csak azért is. Igazolványaik, jegyük többnyire a vonaton marad, az haza is ér, a többiek hazaviszik. A baj akkor van, ha tél van, és a koma elkábul, leül valami félreeső helyen és megfagy. Mert a szállóra visszamehetne, de nem megy. Iszik, amíg a pénzből tart..." „R. B. egy egész hétvégét töltöttaW. C-ben, időnként feljött, vett egy üveg valamit és visszament, mert fent elkapták volna, lent meg meleg volt, és megegyezett a nénivel..." „Lemaradtam, kérem, lemaradtam, a kutyafáját, ugyehát lemaradtam, merthogy elment a vonat és hát lemaradtam ugye. Hát ez már így van, hogy ittmaradtam én. Most aztán hát mondja az én feleségem, hogy hol vagyok, gondolja, hogy biztos ért engemet valami, meg hát a gyerekek is... Hogy a szállásra... tetszik mondani? Oda lehet, persze... és mért akar odamenni...? Hogy én? A szállásra? A szállásra menjek? De hiszen én most megyek az én családomhoz, én ha evvel nem, akkor a másikkal ugye..." Zuglóban, Kőbánya-alsón a vonat néhány új felszállót vesz fel, még mindig folyik a jövés-menés, helykeresés, mindenkinek erősen az arcába néznek, néhányan felmásznak a csomagtartóra, lábuk lelóg; felkönyökölve nézik az alattuk folyó kártyapartit, vagy kezüket átfonva a csomagtattó vasán alusznak a füstben. A W. C-ben három fiatalember kártyázik, a helyiség egyébként is megközelíthetetlen. Aztán egy csoport mindenkit besodor a kocsi közepe felé, néhányan az ülések közé esnek meg az ülőkre, de senki sem háborog különösebben, egy fiatalember beszáll a W. C-ben negyediknek, de már csak az ajtóban tud megállni, ott néhány határozott, mozdulattal helyet csinál magának, leül kis kofferjére, megnyálazza ujját. A bejárati ajtó melletti ülésen egy fiú ül, a mellette ülő pakompartos férfi ölébe hajtva a fejét alszik. A férfi a vele szemben ülő nőnek magyaráz valamit, aki mellett két gyerek ül szorongva. A férfi arca gunyoros, a nőé szomorú. Valamennyi ablak nyitva van, igen nagy a meleg, moccanni is nehéz a zsúfoltságban. Egy csoport a vagon közepe táján nagy hangon beszélget, a szót egy alacsony, középkorú férfi viszi akadozó nyelvvel, a többiek evés-ivás közben intenzíven figyelik, olykor közbekiáltanak, „...mi, János? Mint az öreg takarító, János, mi? Hát észrevettük egyszer, hogy a W. C-ben, amit mellétettek a deszkára, az öreg nagy nyugodtan sepri be a helyire; mi, János? De kézzel ám, tenyérrel, akkor mondom neki, hogy ember, mit csinál, hát kézzel kell ezt csinálni, azt mondja, miért, tiszta ez, nem nyúlt ehhez»senki..." „Amikor nem látták, az öreg be is vágott belőle egy-egy marékkal, biztos..." „Nincs is abban semmi, komám, én csak azt nem szeretem, ha hajszál van benne..." „Te szájba lökött állat, hát nem láttad, hogy kimentem a tízessel, hát nem láttad?" A peronon a legtöbben leülnek a padlóra, kabátot, újságpapírt terítenek egyesek maguk alá, az ajtó nyitva mindkét irányban, jobb oldalon két középkorú férfi ül egymás mel-