Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

TAR SÁNDOR 6714-es személy

lett a lépcsőn, ordítva egymás fülébe énekelnek, „...nekem, komám, elhihetitek, hogy a sánta nő a legjobb. Állva. Hogy a rövidebb lába alá teszel egy téglát, és amikor bent van, akkor kirúgod alóla, és ahogy keresi a lábával..." „Ha meg nem rövidebb, le lehet azt vágni!" Percekig tart a röhögés, mindenki elképzeli magának a dolgot, és a végén újra meg újra nevetésben törnek ki. Egy fiatal pár ül közöttük mosolytalanul és mozdulatlanul, látszólag nem látnak, nem hallanak, egy kövér nő énekelni kezd, és egy ötszáz forintossal illegeti a kezét a levegőben, hóna alatt nagy félholdban üt ki az izzadtság, néhány ablak elé lehúzzák a függönyt, ezáltal a kocsi félhomályba borul, meghittebbé válik, „...ahogy ott vagyok, hát mondom neki, hogy, hát anyám, kellene valamit csinálni, de csak mondja a magáét, terjeget a kezével, én meg se sző, se beszéd tolom le a nadrágot, meg a gatyát, hát elájult...." „A szagodtól!" „Meglátta az angol verest." „A kenőmájast..." „Nézzed már, ez meg fel akar ide szállni! Pont ide! Nem látja, hogy tele vagyunk? Ne hagyd..." A lépcsőkön ülők nem állnak fel, veszekedés, valakit lerántanak a lépcsőről, nyomban felugrik és támadójára vetné magát, de sípszó hallatszik, és megrándul a vonat, bent az ülések alatt összecsörrennek az üvegek. „Engem mindig vár az asszony az állomáson, de mindig elkerüljük egymást. Vagy én nem ismerem meg őtet, vagy ő engem. „Tán rossz a szeme?" „Nem rossz az annak, hajjaj, még ugyan jó, csak hát bánatában ő is felhajint egy-két kupicával, aztán ő is úgy lesz, ahogyan más. Már annyiszor mondtam neki, te, ne igyál annyit..." „Hát az biztos, hogy emberbe is csúnya, aki iszik, de asszonyba..." „Olyanokat csinál, hogy egy pár tyúkot ad egy deci pálinkáért. Az esze nem a legjobb neki. Akkor meg a gyerekek is ott vannak, hát a kislányt azt nem állhatja, csak üti-veri, már a tanácsnál is fel lettünk jelentve..." „Meg kell igazítani a derekát a nyújtófával, komám!" „Na hisz, meg is kapja, abban hiba nincs. Csak hát hiába rakok én ilyenkor rendbe mindent, amikor eljövök otthonról, megint az övé minden." Állomáshoz közeledve fékez a vonat, néhányan leszállnak, üres üvegekkel rohannak a vízcsaphoz, mások az állomás épületébe igyekeznek, és bámulatos gyorsasággal térnek vissza újabb boros- és pálinkás üvegekkel megrakodva. A rendőrök két fiatalembert lökdösnek sietve maguk előtt, az egyik fiú arca véres, inge csapzott. Az újabb felszállók sokáig keresgélnek a szerelvény hosszában, de a leszállók ellenére a zsúfoltság nem enyhült. A két rendőr visszatér, és a lépcsőkön ülőket sorban felállítják, egy kislány tűnik fel a tömegben, piszkosfehér tüllruhában, kézen fogva egy vak öregembert vezet, aki szemüregeiben egy-egy pingponglabdával halk hangon mormol: „Engedjenek fel, engedjenek, már engedelmet..." Egy csoport katona bukkan fel hangoskodva, túlfűtött hangulatban, némi vita után felszállnak, nyomukban a kislány és az öreg vak. A katonák a peronon nyomban énekelni