Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

DIÓSI ÁGNES „A tököli börtön sárgára van festve" (1981)

nus börtön fából vaskarika, mert fejtetőre állt helyzet az, hogy a börtön tegye jóvá, amit a szociálpolitika, az óvoda, az iskola, az ifjúsági szervezetek vagy éppenséggel a családok elmulasztottak, elrontottak. A börtön legfeljebb megértheti az elítélteket, de jóvá nem tehet semmit. Világosan látja ezt a börtön nívódíjas parancsnoka, aki azt mondja: ha már elkövette a gyerek a balhét, ami miatt itt van, legalább végezze el az általános iskolát, amit kint nem végzett el, szerezzen szakmát, amit odakint nem szerzett, járjon gimnáziumba, ha van hozzá tehetsége, de odakint nem volt rá képes. Mindez azonban nem old meg semmit, ha újra a régi körülmények közé kerül vissza. Tudják a pszichológusok is, hogy a börtön nem más, mint a társadalom tehetetlenségének egyik megnyilvánulása. Könnyű volt harminc évvel ezelőtt hangoztatni, hogy a fiatalkori bűnözés a burzsoá társadalom produktuma, ezek a gyerekek régóta a mi neveltjeink már, sorsukban a mi társadalmunk kudarcait kell felismerni. — Mit tud itt csinálni egy pszichológus? — kérdezem a vezető pszichológust. — Amiért tartják, talán ez lenne az első. Egyrészt azért, mert az idegenek azon szokták, többek között, lemérni a büntetésvégrehajtás színvonalát, hogy van-e pszichológus. Ha van, akkor az egy modern szemlélettel dolgozó intézet. A másik, amiért tartják, már komplikáltabb. Végső soron a nevelést kellene elősegíteni. Mi, klinikus pszichológusok, itt sajátos helyzetben vagyunk, nem az egészségügyhöz, hanem a nevelési szolgálathoz tartozunk. A nevelést elősegíteni — ez nagyon bonyolult dolog a büntetésvégrehajtásban. Kevés idő van a neveléshez. Még a megismeréshez is. A pszichológiai módszerek, tesztvizsgálatok bizonyos fokig le tudják rövidíteni a megismerési időszakot, de a modellhelyzetekből, teszthelyzetekből következő viselkedések nem pótolják a megismerést. Mégis elképzelhető, hogy a tesztadatokból, előzményi adatokból viszonylag megbízható képet kapunk az illetőről. A probléma ott van, hogy ha tudjuk, hogy ez ilyen, akkor mit csináljunk. A büntetésvégrehajtásban az első elvárás az volt, hogy a pszichológus valami szupernevelő legyen, aki, ha a nevelő csődöt mond, segít. A következő, hogy a pszichológus adjon javaslatot, az elvégzett vizsgálatok alapján, az elítélt nevelésére, a vele szemben alkalmazandó módszerekre. De a pszichológus, amikor vizsgál, csak a személyiség egy részét tudja megfogni, semmiképp se a személyiség és környezet összhatását. Ennek következtében a nevelési módszerek ajánlása nem kimondottan tudományos. Ezzel együtt azért adunk ilyen ajánlásokat, javaslatokat a módszerre. Ha valamilyen