Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

DIÓSI ÁGNES „A tököli börtön sárgára van festve" (1981)

módszernek az alkalmazása vagy elkerülése nagyon szükséges. Az elkerülés is legalább olyan fontos, mint az alkalmazás. Amiért a pszichológusnak érdemes csinálni valamit: hogy azokba a kritikus helyzetekbe, amelyek egyszerű intézkedéssel vagy valamilyen pedagógiai ráhatással nem oldhatók meg, beavatkozzék. Gyakorlatilag egy ilyen nyugtató, indirekte vezető szisztémával megpróbálja a krízishelyzetet elmulasztani. Nem egy életre meggyógyítani — ez nonszensz, soha senkit nem gyógyítanak meg egy életre —, de ha meggyógyították két hónapra, az siker. Sokáig az volt a véleményem, hogy az itteni intelligenciaátlag megfelel a kinti átlagnak. Ezen módosítani kellett. Csináltunk egy nagyobb szabású vizsgálatot, több száz emberre terjedt ki — nem verbális intelligenciateszttel csináltuk—, és olyan görbét kaptunk, amely igen nagy mértékben tendál az alacsony intelligenciaszint felé. Hogy a bűncselekmény elkövetésével összefüggésben van-e az intelligencia, nem tudnám pontosan megmondani. Annyi kiderült, hogy az intelligencia egyik meghatározója annak, hogy az elkövető melyik bűnözőkategóriába kerül. Az emberölést és emberölési kísérletet elkövetőknél például az intelligenciaszint nagyon alacsony volt. Az is kiderült: nem elhanyagolható körülmény, hogy valaki hány évig járt iskolába, járt-e rendszeresen, a szocializációja ezzel nagymértékben összefügg. Tudom, hogy a mentálisan visszamaradottak, szociokulturálisan visszamaradottak is fejleszthetők bizonyos módszerekkel •— hat-nyolc éves korban. De hogy tizenhat-tizennyolc éves korban, amikor a személyiség alakulása eléggé előrehaladott, mit lehet csinálni, azt nem tudom. Sokat jártam vidékre vizsgálni. Ha Debrecenben, Nyíregyházán vagy Győrben, Szombathelyen vizsgáltam, az esetek többségében jóval kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb embereket találtam, mint például Komlón, Várpalotán, Leninvárosban. Ezekbe a városokba olyan emberek kerültek be, akiknek nem voltak gyökereik. Pedig nem az a nemzedék volt, amelyik oda bekerült, hanem a következő, és ez a gyökértelenség még mindig érezhető volt. Valahogy így áll ez a cigányokra is, megtetézve egy csomó társadalmi előítélettel, szociális problémával és ebből következően egy csomó szubkulturális elemmel. Persze, ez nem büntetésvégrehajtási téma, mi nem teszünk különbséget, nincs külön cigány elítélt vagy magyar elítélt. Akkor volna ennek értelme, ha összefüggő kulturális rendszerekben lehetne róla gondolkozni. Azt, hogy cigány vagy nem cigány, az elítélteknél olyan szempontból kell figyelembe venni, hogy a szocializációs folyamata milyen környezetben játszódott le. Mint pszichológus, azt mondanám, hogy előzmé-