Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

gyon el vannak szigetelve egymástól. Valamilyen fejlődés, a tudat fejlődésének az eredménye a szerelem. Régen olvastam egy könyvet, már nem emlékszem, ki írta, és mi volt a címe, abban volt egy fiú és egy lány párbeszéde. Ilyesmiről beszéltek: hiába ülünk itt órákig vagy évekig egymás mellett, én sose leszek te, és te sose leszel én. Az ember sose lesz a másik, de még megközelíteni is nagyon nehéz a másikat. Apokaliptikus, végzetszerű magányosságot érzek az emberben, teljes elszigeteltséget. Most azért nem leszek öngyilkos, mert élvezem ezt a tehetetlenséget, mert élvezem, hogy ebbe a tehetetlenségbe küzdelem vegyül. Harcolok a magánnyal, harcolok a társas léttel, harcolok az egész világgal. Pedig kisember vagyok, senki se tudja rólam. Ha meghalok, senki nem fogja számon kérni, hogy meghaltam. Ha nekem örökké kellene élnem, akkor rosszul kezdeném érezni magamat. Az életben szükséges egy kulcs, amivel ki lehet ebből a valamiből menni. A halállal mára már kibékültem, szeretem a halál gondolatát, azt, hogy meg fogok halni. Sok mindent szeretnék tanulni, de főleg azt, hogyan kell egyedül élni. Ez egyelőre nem nagyon megy". Ha meglátok egy arcot, egy embert, iszonyú érzelmek töltenek el. Ilyenkor csupán úgy érzem, ez azért történik, mert keresek valakit, akiben megbízhatok. Sose akartam tudni arról, hogyan keletkezett a világ. Nem voltam kíváncsi egyetlen elméletre sem. Azt szeretem a világban, hogy titokzatos és kiismerhetetlen. Kiskoromban felmerültek kérdések, de később rádöbbentem, éppen az a jó az életben, hogy tele van kérdésekkel. Mintha valakinek azt mondanám, hogy inkább nem mesélem el a történetet, és akkor órákig kérné, hogy mondjam, mondjam. így vagyok a világgal, egyre kíváncsibb leszek, és egyre kevesebbet tudok meg róla, és marad ez az izgalmas kíváncsiság. Örülök, hogy nem tudok meg semmit, mert marad az izgalom. Mindent kétségbeejtően bonyolultnak látok, egyidejűleg tudom ugyanarra a dologra mondani, hogy igen vagy nem. Nincs meg az a képességem, hogy ítéljek. Nagyon ideges tudok lenni, ha az emberek ítélkeznek. Szerintem senki nem tud semmit, senki nem biztos semmiben. Minden megérthető, és semmi se érthető meg. Ezért támaszt fel magának Isteneket meg Anyagokat, amiben bízni lehet. Én például hiszek Istenben, nem azért, mert ő a világ biztos pontja, ennek a bonyolultságnak az irányítója, hanem azért, mert emberformájú. Valahol látok egy nagy bölcsességet, és ezt ráruházom egy Isten-képre. De sosem kértem tőle semmit, hogy teljesítsen, vagy megmentsen, vagy kihúz-