Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

zon... sose képzeltem olyan Isten-képet, amely törvénykezik, ítéletet hoz. Hanem olyan Istent képzelek, aki szenved, sír, tehetetlen. Nem jó mindenről beszélni, mindent észrevenni. Nagyon szeretek aludni. A nap nagy részét átaludnám. Akkor az ember álmodik, távol van a valóságtól, és kivonja magát az egészből. Csak mindig érzem a magányt, azt, hogy egyedül vagyok. Akkor is egyedül vagyok, ha más van velem. Soha nem éreztem életem egyetlenegy percében sem, hogy ne lennék egyedül. A legszebb perceimben is tudtam, hogy egyedül vagyok, ha nagyon boldog voltam, utána az jutott eszembe, hogy mikor lesz rossz. Hogy mikor vesztem el ezt a boldogságot. Nem volt egy percem se, ami maradéktalanul jó lett volna. Sok bennem a szánalom is. Egyszerűen nem tudok otthagyni valakit, ha szüksége van rám. Jártam egy fiúval, három nap után tudtam meg, hogy két gyereke van, és ott akartam hagyni. De láttam az arcán a szomorúságot, annyira megsajnáltam, tehetetlenné váltam abban a percben. Ismét jóba lettem vele, és három hónapig maradtunk együtt. Átéreztem, hogy tartozom valamivel az embereknek, és ha nem szeretem őket, akkor is szenvednem kell értük. Tudom, hogy a Zsolttal való kapcsolatomnak is rég vége van már, csak nincs befejezve. Evek óta vége van, halálra van ítélve, semmi értelme nincs, semmi újat nem tudunk egymásnak adni, bár talán nem az a fontos, hogy az emberek újat tudjanak egymásnak nyújtani, de teljesen fölösleges a létünk egymás mellett. Nehéz befejezni a dolgot, mert ha odamegyek Zsolthoz, és azt mondom, hogy nem szeretlek, ennek a szónak már semmi súlya nincsen, mi már rég eljátszottuk, hogy szeret, nem szeret. Ezt az egészet nem tudom befejezni, hiszen annyira közel került hozzám, hogy senkivel sem vagyok olyan bizalmas kapcsolatban, mint vele. Szükségem van rá? Az lenne a jó, ha tudnék egyedül élni, akkor már nem lenne szükségem rá sem. Az a frigidség, ami szexuálisan bennem van, benne van a lelkemben is. Ez ugyanaz, csak más dimenzióban. Ez már évek óta elszigetelte a létemet az emberektől. Teljesen magamban élek, képtelen vagyok más emberhez eljutni. Nem várok megoldást senkitől és semmitől. Még nagyon keveset láttam, és nagyon keveset éreztem. Még nem vagyok délben, sem este. Azt érzem, hogy az életben még csak a hajnalig jutottam el. Géczi János: Vadnarancsok, 1. kötet. Orpheusz Könyvkiadó Kft., Bp., 1998., 106-149. old. (Orpheusz Könyvek).