Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

történt valami baj? De igen, mondtam, igen, hát meghalt. Meghalt? Dehogy, nem létezik. Nem hitte el nekem, felhívták a kórházat, és azoknak elhitte. András tizennyolc éves volt, vagy tizenkilenc. A temetésén azt az Omega-számot kellett játszani, hogy „...én elmegyek, szólt a kisgyerek..." Megírta, hogy a temetésére mindenki ezüst arccal jöjjön el. De csak néhányan jöttek így, mert állati ciki volt a szüleivel szemben. Azóta járunk a sírjához. Sokat álmodok róla. Még régen, az iskolában, odaszögeltem András könyveit és köpenyét a padra. Amikor felelni hívták, nem tudott felállni, dühös lett, kiszakította a szögeket, és ordított. Igazgatói intőt kaptam. Andrással és két lánnyal tantestületit is kaptunk, mert tornaóra előtt egy kocsmában megittunk egy liter Hubertust. Különben mindig rosszul tornáztam, de akkor mindent át tudtam ugrani. Mikor leültem, és a tanárnő mellém ült, megérezte, hogy ittam. Kérdezte, hogy hol. Mondtam, hogy Andtáséknál aludtunk, és reggelire tányérból ittuk a likőrt. Hivatott az osztályfőnök, akkor is merev részegek voltunk, és akármit mondott, röhögtünk. Csipkedtük egymást. Tantestületit kaptam, valami olyan szöveget írtak be, hogy a szabályzat megsértése miatt, zárójelben, súlyos italozásért. Defloráltam a családot... Mentem a Moszkva téren, Pista jött velem szembe. Húsz méterre volt tőlem, amikor elkezdtünk egymás felé rohanni. Olyan jó volt, annyira szerettem. Az volt a legrövidebb kapcsolatom, őt gyűlölöm a legjobban. Már eltitkolom ezt az érzést, hiszen őt szerettem a legjobban. Szégyellem, hogy ilyen embett szerettem, igaz, hogy mint ember iszonyú okos, de az okosságában racionalitás és hideg barbárság van. Tudom, hogy tehetséges, és kiváló színész lesz majd belőle. Azt hiszem, azért szerettem egyedül őt, mert nagyon fiatal voltam, másképpen láttam a világot, másképpen gondolkodtam, teljesen tudtam odaadni magamat. Bárki fiú, akikkel jóban voltam, úgy él az emlékezetemben, hogy szerettem őket, és bármelyiket jobban tiszteltem, mint Pistát. Ha ő jut eszembe, utálat fog el. Úgy vesztünk össze, hogy hetekig nem szólt hozzám, végül április elsején teljesen abbahagytuk. Akkor az egész arcomat pirosra mázoltam be, és így mentem ki az utcára. Egy ember, mikor meglátott, elkezdett előttem imádkozni. Attól a perctől kezdve, hogy összevesztünk, úgy éreztem, mintha a fejemre ejtettek volna, és az egész életem megváltozott. Elvesztettem azt a képességemet, hogy fenntartás nélkül szeressek. Azóta félek szeretni, mert attól tartok, hogy