Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

GÉCZI JÁNOS Vadnarancsok I. (1982)

valamit elvesztek. Sosem tudtam elmondani senkinek, hogy mikor Dénessel lefeküdtem, mindig attól tartottam: úristen, most megismer engem, hatalmába kerülök, a másiké leszek. Féltem, hogy lehengerelnek, uralkodnak rajtam. Féltem, hogy megint szeretkezni kell. Pistával összevesztem, nem bírom elviselni, ha szeretnek, és az a fura, hogy miután balhéztunk, nem voltam szomorú, hanem egy csapásra más életem lett. Másképpen beszéltem, egészen más ember lettem. A Hegyen nyaraltunk, amikor lefeküdtünk. Utána fantasztikus sírógörcs jött rám, és öngyilkossági kényszer, nem azért, mert lefeküdtem vele, hanem azt éreztem, és ma is azt érzem, hogy ő volt életem egyetlen lehetősége, hogy szerelmes legyek, és ez a lehetőség soha nem tér vissza. Azóta nem tudok igazán szeretni, pedig nem sírtam, hanem nevettem, amikor összevesztünk. Hamar beláttam, hogy nincs rám szüksége. De az nagyon rossz, hogy olyan embert szerettem, akit utáltam. Hideg kék szeme van, és teljesen szabályos márványarca. Nem is olyan régen azt álmodtam, hogy Pista a barátnőmmel megy egy szakadék szélén, utánuk megyek és lerántom. Fia most megkérdezik tőlem, hogy jártam-e Pistával, és szerettem-e, mindig azt mondom, hogy nem. Pista után tudatosan fejlesztettem ki azt a képességemet, hogy ne szeressek. Ez azt jelenti, hogy az ember magányba menekül, gőgből és dacból várat épít maga köré, aztán már nem ő a vár ura, hanem a vár, az a kőtömb uralkodik rajta. Zsoltot, Pista öccsét azért szerettem, mert hasonlított a bátyjára. Ezt Pista is tudja, hiszen megmondtam neki. Zsolttal való kapcsolatom kényszer volt, rá voltam utalva, hogy valakivel együtt legyek. Nem mondom, hogy teljes magamra utaltság vezetett hozzá, csak nem volt jelentős érzés az a szerelem, amit iránta éreztem. Pista után Dénessel voltam, mert kellett valaki az ő környezetéből. Déneséknél voltunk, nagy társaságban, Zsolt is velünk volt. Jó csomborfüvek, szeretkezni való füvek voltak ott. Ekkor mondta nekem Zsolt, hogy szeret, de egészen bizonytalan, döntésképtelen, nagyon-nagyon kis fiú volt. Én viszont úgy éreztem, hogy képtelen vagyok egy ember életében a pótmama szerepét betölteni. Rosszul voltam, amikor hozzám ért, egy hétig érezhettem ezt. Azután megszerettem, de ezt nem mertem megmondani neki. Inkább azt mondtam, hogy ragasztózzunk együtt, és rendszerint jól beragasztóztunk. De nem szóltam semmit az új érzéseimről. Később egy barátommal üzentem neki, hogy hívjon fel telefonon. Azonnal felhívott javasoltam, hogy találkozzunk, mert régen láttam. És találkoztunk. Zsolt