Peremhelyzetek – szociográfiák - Budapesti Negyed 35-36. (2002. tavasz-nyár)

CSALOG ZSOLT A vasember (1977)

konyakot, cseresznyét is, hogy legyen, ha valaki jön, hát tudjak reprezentálni — amikor összeakadtam velük. A kocsmába. Öt szakadék! A suska a zsebembe, hát ugye... — Na, mit iszol? Hát, ő egy Napóleont. — Napóleont? Jó! — kértem neki Napóleont. Meg mind az ötnek! Szóval: menekültek. Állami gondozottak, öt csaj, mind kiskorú, megszöktek, nincs hova menjenek, fillérjük sincs. Én meg hát nagyon emlékszek még a nyomorra, mer én is voltam benne. Nagyon tudom, mi az, mikor az ember éhes! Elvittem őket haza. Mind az ötöt. Itt voltak két napig. De mindent fölettek. A két kiló zsír úgy eltűnt, mint a kámfot, a cukorból egy kristályszem nem maradt, megették azok még a babérlevelet is! A konyakból — finom konyakot vettem — egy kortyot én nem ittam, mind elment! Itt maradtak, amíg a festett mintát is le nem ették a falról. Öt csaj, öt szakadék. Tele volt velük ez a pici szoba. Nem nyúltam egyikhez se. Hát mit csináljak velük? Kimentem inkább a vécébe, elintéztem magammal a dolgomat. Harmadik nap elmentek, továbbálltak. Nem maradt egy húszasom se a fizetésből. Maradtam megin egyedül. Hát nagyon kibasztam magammal, kétségbe voltam esve! Valahogy úgy voltam: ezér most meg kell bűnhődni! Üresen van a szenespincém, mer olajjal fűtök, nem veszek szenet; kis fülke, lécajtóval; oda behúztam egy deszkapriccset, rá takarónak egy rossz kabátot; bevittem magammal egy literes üveg vizet, egy gyertyacsonkot — magamra lakatoltam az ajtót. Ott kuksoltam negyvennyolc órát. Se kaja, se pia, se cigi, semmi — ott ültem két napig a sötétbe, hallgattam a patkányokat, lökdöstem le őket a priccsről. Muszáj volt elbújnom! Annyira haragudtam magamra! Van úgy néha az ember, hogy egyedül akar lenni; nem jó, hogyha szólnak hozzám, rossz, hogy van valaki a közelembe. De általába inkább az a baj, hogy nincsen senki. A munkába egész nap emberekkel vagyok — sokszor nem is jó, zavar, utálom — akkor kijövök, hazajövök — itthon meg mi van? Semmi. Csak ülök, egyik fotelból a másikba — ha három fotelom lenne, a hármat váltogatnám. Ülök— mit csináljak? Beszéljek a falnak? Mint a hülyegyerekek a Hárshegyen? Már az egy ünnep, ha valaki rám nyitja az ajtót! Előfordult, hogy egy munkatársam berúgott, és nem mert hazamenni. — Gyere — mondom neki —, aludj nálam! —Jött, itt aludt. Már az is jólesett! Hogy mégis van itt valaki, alszik, de hallom a szuszogását, átfordul a másik oldalára, él.