Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

FRIED ISTVÁN Ki csinálja a regényeket?

1902 után játszódik a történet, hiszen az 1902-es kötet, illetőleg bemutató után leg­alább egy-két évnek kell eltelnie, míg Geor­gina vágyat érezhet a címszerep eljátszására, ugyanakkor Kisfalvit gyermekkorában La­borfalvi Róza (!) nevezte színpadra termett­nek, ifjúkorában Nagy Imrével (1849-1893) és Szigeti Józseffel (1822-1902, 1895-ben már nyugdíjas!) játszott egy színpadon. Az időpontok mindenképpen problematiku­sak, még akkor is, ha Kisfalvi „sztorizásá"-t a szükséges kritikával kell olvasnunk, nem is szólva arról, hogy Malvi Fuchs már a 19. század kilencvenes éveiben kapott kedvet az íráshoz. S a nyolcadik fejezet kisvárosi kavalkádja az egymással rivalizáló lapokról, újdondászokról feltehetőleg más időpont­ok közé szorítást igényelne. A kortárs olva­sók által jól ismert személyiségek, jelensé­gek, lapcímek, magatartási formák egymás­ba tömörítése egyfelől meghitté, az olvasói tudásra építővé, ennek következtében „re­ferenciálissá" teszi Krúdy szövegét, másfe­lől egymásba érő korszakok egymásmellet­tiségével eljátszva, egyetlen korszakká mi­nősíti a szindbádi időt, amelyben idéző­jelek között értendő az emlegetett három­száz év vagy száz esztendő, de amely még­sem függetleníthető teljesen attól az egy­szerű ténytől, hogy a régi meg az ódon mily gyakran jelzője különféle, a környezetraj­zot meg a regényhangulatot meghatározó tényezőknek. Hogy milyen régi, hogy mennyire ódon, ez teljesen bizonytalan, hi­szen a referencia-értékű utalások nem iga­zodnak semmiféle szabály szerint szerve­ződő kronológiához vagy egymásutániság­hoz. Mindez nem feledtetheti el, hogy a (közeli) múltban megtörtént események valamilyen sorrendiségben kibomlanak a regényben, végső fokon érvényesül a linearitás, bár a regény befejezése (itt is) mintegy a kezdeti helyzetet idézi. A kor­szak „modernségé"-re valló passzusok eléggé elszigetelten állnak a regényben, mindenesetre az irodalom körébe vonják a beszélőt és a beszédtárgyat. Nemcsak Ge­orgina és környezete szecessziós vonásai ütköznek ki, jóllehet e szecesszióba illesz­kedésen ironizál Krúdy, hanem efféle mon­datok is: „Flogy Pista milyen csalódott, ke­serű szívvel hagyta el a »Francia kastély«-t, arról csak az analízishez értő írók tudnának írni". Éppen ebben a nyolcadik fejezetben zsúfoltan tárul elénk a kisvárosi újságírássá, dalköltéssé trivializálódott irodalom. Szindbád író- és irodalom-felfogása torzító tükörből néz vissza az olvasóra, mint ahogy a kisvárosi Romeo és Júlia előadásra tett fi­nom célzások („Kisfalvi úgy szavalt": az egykori vándortársulatok hosszú életű, ha­tásvadászó síró-éneklő modorára emlékez­tetve, Georgina-Júlia „szűzi ruhájában, gyönyörű arcával, búskomor szemével és mélyen zengő hangjával" a klakknak kö­szönhetően lesz sikeres, egyébként is Szindbád nézi az előadást!) korántsem a művészetnek/irodalomnak átéltségét ta­núsítják. A Szindbád által pénzkeresetnek minősített íróság, Bródynak és másoknak „legendás" foglalatosságai a kisvárosi író/új­ságíró-cselekvésekkel szembesülnek. A befejező két fejezet a fővárosban ját­szódik, anélkül, hogy az eddigi keretekből kilépnénk. Szindbád és Georgina nyelvjá­tékába belép Georgina anyja, most ő sajá­títja ki az irodalmi/színházi beszédet: „Gyakran mesélt Szindbádnak lovagtörté-

Next

/
Oldalképek
Tartalom