Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

FRIED ISTVÁN Ki csinálja a regényeket?

„Hát én színésznő leszek, Szindbád." így Szindbád sejtése a szerepjátszásról beteljesül és nem teljesül be, egyszerre meglepő-váratlan és természetes a bejelentés; a két nyelvjáték közötti mező „népesül be" ezzel a mondattal. Szindbád ebbe a játékba is belemegy, most ő sajátítja ki a másik pozícióját: „Helyesen teszi. Már magam is gondoltam rá". Csakhogy ezt megelőzi egy narrátori közbevetés, amely visszamenőleg módosítja a reménytelen szerelmes és a mindenek felett való úrhölgy pozícióját, és visszautal a többi Szindbád-történetre: „Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt, leginkább akkor szerette a nőket, ha nem voltak okosak." A továbbiakban részint megcáfolódik, részint igazolódik Szindbád, lassanként lesz részese a cselekménynek, érti meg nemcsak Georgina lépéseinek közvetlen, hanem közvetett indokait is, érti meg, hogy ezúttal nyelvjátékaik között mélyebb a rokonság, mint az az első pillanatra kitetszenék. Georgina irodalomba ágyazottsága, irodalomismerete nem pusztán (ki tudja, miféle) francia regények felületes átlapozgatásában merül ki, mely átlapozgatás eredménye irodalomnak és életnek-ábrándnak egymásra vetülése, „álom"-világ lesz, hanem egyfelől a színészi vágyakozás-hajlam családi örökség, anyja az udvari színházban játszott (a Hoftheaterben?), másfelől irodalomismerete is értékesebb, mint Szindbád valaha sejtette volna. Műkedvelőként Moliére-t játszott, Júlia szerepét tudja, abban fog fellépni, tud néhány Ibsen-szerepet, többek között Nóráét, de ismeri Maeterlinck Manna VannáM Fordítója, Ábrányi Emil 1907-ben operalibrettót írt a színműből. ját is (amelyet 1902. december 28-án mutattak be Budapesten, és még ebben az évben meg is jelent,

14 így a színműveket tekintve Georgina meglepően korszerű műveltséggel rendelkezik). Olyannyira átlép a Júliát szavaló Georgina Szindbád nyelvjátékába, az irodaloméba, hogy most már ő vizsgáztatja irodalomból Szindbádot, megkérdezvén, ismeri-e a Nórá-i. Szindbád nem képes vagy nem akarja ide követni az „úrhölgyet", illetőleg azt a Georginát, akit úrhölgyként akar elfogadni, látni, hanem megmarad a szerelmes szituáltságában („Ismerem — felelt Szindbád, és az asszonyt a két kezénél fogva gyöngéden magához húzta"), majd Georgina mind irodalmibb beszédébe úgy kapcsolódik be, hogy homlokon csókolja, és előre reménykedik diadalában. Még a Monna Vanná-xó\ szólva: a századfordulós modernség Magyarországon népszerű szerzőjének népszerű színműve emlegettetik, amely egy szecessziós irodalom- és színházlátogatásba illeszkedik: messze nem rejtett erotikája csak azért nem robbantja szét Szindbád biedermeier-képzetét, mert Szindbád csak ennek keretén belül hajlandó Georginát látni, hiába az e fejezet zárásául és másutt is elhangzó „dezillúzionáló" figyelmeztetések. Akár nyelvjátékok derűs zavaraként is értelmezhetjük Georgina és Szindbád e fejezetbeli kettősét, amelyből nem jelent kilépést a nyolcadik fejezetben megjelenített „irodalmi"-színházi-kritikai mechanizmus és annak lelepleződése. A Francia kastély időszámítása némileg önkényes. Ha a Manna Vanná-xa gondolunk, is Krúdy „szecesszió"-jóról, a Froncia /cos/é/y ,,dekorativitás"-áról Czére Béla, I. m., 77. old.