Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

FRIED ISTVÁN Ki csinálja a regényeket?

nck védelme) érdekében írta át Samuel Johnson románc-regény (romance-novel) meghatározását. A scotti románc-felfogás fiktív epikai vagy verses elbeszélést feltételez, amely csodálatos és rendkívüli eseményekre irányul, míg a regény eseményei az emberi történéseknek és a társadalom jelenkori helyzetének menetéhez igazodnak.'

2 A Krúdy-regények nem elégítik ki, beleértve a Szindbád-történeteket is, a kortárs magyar regényi elvárásokat, legfeljebb a ködlovagok prózaírása alapján elgondolt epikáéit. A „jókais" vagy „mikszáthos" Krúdy képe a kanonizálódás folyamatában formálódhatott meg. Annyit kockáztathatunk meg, hogy Krúdy a naturalista, a realista, vagy akár a „programosan" lélektani regényekről nem látszik tudomást venni, és első megközelítésben mintha a „románcos" epika felé tájékozódna. Többen vetették föl annak lehetőségét, hogy épp időkezelése miatt Prousttal együtt-említhető. Valójában Krúdynak az időre vonatkozó két regénybeli megjegyzésében és regényidejében jóval több a játékos elem, az önreflexív „retorika", hogy — elismerve különállását kortársai között — a regényesség) olyan újítóját lássuk benne, mint Proustban.

13 A Walter Scottra hivatkozás nem irodalmi polémia, nem egy „idegen" elméleten való ironizálás, talán sokkal inkább egy olvasói modortól (vagy egy kritikai elvárástól) való humoros elhatárolódás. A látszólagos ön-leértékelés (a regény beszélője nem tud annyit, mint amennyit Walter Scott tudott) annak azonban feltehetőleg jelzése, hogy a Francia kastély nem a megszokott módon regény (vagy románc?), hanem másképpen az. A folytatás a látszólag (megint látszólag!) magasra csigázott várakozás lehűtése, az olvasó visszazökkentése olvasási helyzetébe, egyben ironizálás is ezen az olvasási helyzeten: „De ne ijedjünk meg, Szindbád még mindig a régi rajongó szerelmes...", ennek következtében nincs akadálya a regény folytathatóságának. Igaz, Georgina kisajátítaná az irodalmi, irodalomban való szituáltságot: „Egy régi francia könyvben olvastam egyszer, hogy a reménytelen szerelmestől fogadnak el a nők a legtöbb szolgálatot." Georgina tehát pozícionál, színjátékra készülve szerepeket oszt, szerepet vállal, és ebbe a játékba Szindbád (előre sejthető, miképpen fogom jelezni: látszólag) belemegy. Vállalja a reménytelen szerelmes és a kegyetlen úrhölgy viszonyából adódó helyzetet; és éppen erre a trubadúr-úrhölgy szituációra emlékeztetően formázza beszédét, amelynek felülstilizáltsága érzékelteti: mennyire éli bele magát a játékba. Szindbád persze gyanút fog, magában kérdi: „vajon előre betanulta volna szerepét?" S bár önmagát nyugtatja, a válaszban közölt információ forrását tekintve nem bizonyos, hogy Szindbád gondolkodik-e, vagy a narrátor kérdez válaszolva: „Nem, a kis úrhölgy sokkal közvetlenebb teremtés volt, vagy talán Szindbádnak gyengült meg a látása?" Ami a nyelvjátékot illeti, mindkét szereplő változtat pozícióján, a „kis úrhölgy" Szindbád nyelvjátékába lép, az irodaloméba, Szindbád Georgináéba, „a mindenekfelett való úrnő"-ébe. A félreértés hamar tisztázódik. 12 The Prose Works of Walter Scott. Vol. V. Paris, 1827. u V. ö. az 5. sz. jegyzetben, I. m. 700-720. old. Különösen 700. old.