Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)
FRIED ISTVÁN Ki csinálja a regényeket?
ba mosódásának narrációs stratégiája. Az a szövegkörnyezet, amelyben ez a mondat elhangzik, amellyel magyarázható (legalább részben) ez a mondat, de amelyet (legalább részben) ez a mondat magyaráz, a realista regénytől való elmozdulás gesztusai mellett, azokon kívül, tartalmazza a századfordulós „élményt" a látszat meg a jelenség, az álom meg a valóság összejátszásáról, összejátszhatóságáról, egyben azt a mesébe forduló elbeszélői módot is, amely szinte a korai némer romantikáig visszanyúlva tematizálja és problematizálja részint magát a romantikát, részint (vagy még inkább?) a romantika kortársi recepcióját. Igazán csak mellékesen, hiszen ez bővebb kifejtést érdemelne: gondolja tovább a „ködlovagoknak" tulajdonított írásmódot, illetőleg továbbgondolásával írja át, írja felül, talán túl merészen fogalmazva: írja meg meséiket és e mesék átironizált változatát. Visszatérve: az, hogy Szindbád regényeiben és regényei által él (történeteket mond el, történetekbe tör be, történetekbe vonják be, megint csak nem külön-külön, hanem többnyire egy időben), lehetőséget ad írósága föl- és leértékelésére, fölés leértékelődésére. Hiszen Szindbád viszonya nem egyértelmű sem az irodalomhoz, sem a romantikához. A Francia kastély szóban forgó passzusa olyan ok-okozati összefüggés megállapításával nyit, amely nem pusztán a logikai kifejtés szigorú sorrendiségével él, hanem mintegy előkészíti, megindokolja: miért csaponghat majd el mind az ok-okozati összefüggések szabályos rendjétől, mind az ésszerűnek elfogadott magatartás nyugodt leírásától. A mondatok hosszabbak lesznek, nem feltétlenül az információ-adást szolgálják a közbeékelések, a közlésekben egyre kevesebb lesz a hasznosítható referencia. Ellenben e paszszus szinte sietve halad a regényben/által élés „vizein", hiszen az antikoktól eredeztethető allegória és a Szindbád-létből fakadó hajózás-metafora együtt készíti elő az irodalmi valóságra és a képzelőerőre való utalást: a fantáziabeli vitorlás ekképpen vonatkozhat az irodalomra, a regényre (Szindbád irányítja útját), de lehet a megtett-megteendő életút allegóriája is (és mint az előbb céloztam rá, irodalmi utalásrendszerbe, „motívumtörténeti" sorba illeszkedik). S ha a passzus elején az elbeszélő csekély magabiztossággal még magánál tartja a szót, a második mondatban már a háttérbe szorul Szindbád mögött, bár még valamiképpen jelen látszik lenni. Hogy aztán a továbbiakban már pusztán Szindbád gondolatai alkossanak asszociációs sort: „Szindbád jó darabig nézett gondolataiba merülve a szevillai asszonyra. Maga sem tudta, hogy min csodálkozik jobban. Az asszony nyugodt, finom szépségén vagy az előadott dolgok rendkívüliségén. [Itt jön az éles váltás.] Egy regényes helyzet kellős közepén találta magát, amilyen helyzetek után gyakorta vágyakozott, amint kényelmes karosszékében szivarját szívta, vagy a kora tavaszi délutánt szemlélte a téliesen elzárt erkély ablakai mögül." Nem teljesen világos, hogy a „regényes helyzet" nem pusztán Szindbád vágykivetődése-e , jóllehet a „szevillai asszony" valóban regényes helyzetbe (különösbe? a társadalmi szokásrend és az ettől eltérő magatartásforma közöttes helyére?) „navigálja" Szindbádot, csakhogy az események